Konczné Nagy Zsuzsanna: Szabolcs-Szatmár megye mezőgazdasága 1945–1961 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 9. (Nyíregyháza, 2001)

I. A régió mezőgazdasága 1945-ig - 3. A mezőgazdaság kapitalista fejlődése 1867-1919 között

cséplőgépet. Az egész évi istállózás feltételei nem voltak meg, annak ellenére, hogy a gépi vonóerő helyett az állati vonóerő volt az elterjedt. Ez viszont hátráltatta a talajerő javításának lehetőségeit, műtrágya felhasználásról szó sem volt. A belterjesség térhódítását jelentős mértékben akadályozta ez. Az intenzív itás természetesen függött még a takarmánytermeléstől és az istállózó állattartástól. Országosan a mezőgazdaság tőkés fejlődése, különösen kezdeti fellendülő szakasza és további eredményei nem voltak jellemzőek Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék mezőgazdaságára. A század vége felé ugyan történt néhány intézkedés az agrárproletáriátus nyomorának enyhítésére — ilyen volt például a kárpát-ukrán parasztság segélyezésére szánt „hegyvidéki akció", — igazából azonban az úgynevezett „rabszolgatörvény" jelezte azt, hogyan viszonyul az uralkodó osztály a mezőgazdasági népességhez. A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1898. évi II. tc. elrendelte, hogy minden mezőgazdasági munkást (a szerződött cselédek kivételével) igazolvánnyal kell ellátni. A munkavállalóknak a munkaadóval és községi elöljáróság előtt kellett szerződést kötni. Az aratórészt súlyban vagy pénzben kellett meghatározni. A szerződést a törvény igyekezett szigorúan betartatni. A munkát megtagadó, vagy azt szándékosan rosszul végző munkással szemben a munkaadó karhatalmat is igénybe vehetett. A sztrájkot a törvény tiltotta, elzárással és pénzbüntetéssel sújtotta. A szabad birtokforgalomból a hitbizományok alapításával bújtak ki a birtokosok, egyik legjellemzőbb szabolcsi esete volt ennek Dessewffy-hitbizománya. A földre éhes parasztság nem vehette meg. Ezen a piactól elzárt vidéken a birtokstruktúra csaknem változatlan maradt. A banktőke karmaiból a paraszti birtok viszont nem tudott kiszabadulni, a földnélkülivé váltakkal növekedett az agrárproletariátus száma. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a földre felvett hitelt nem a termelés fejlesztésére, hanem földvásárlásra, vagy az örököstársak esetleg egyéb adósságok kifizetésére fordították. A hitel és vele a jelzálogkölcsönök összegének növekedése 1890 és 1910 között országosan több mint háromszorosára növekedett. A kölcsönök területi megoszlása azt mutatja, hogy a mezőgazdaságilag fejlettebb területeken nagyobb volumenű, mint a fejletlenebbeken. A Duna-Tisza közén egy hektárra 191 korona, a Bánságban 123 korona, a Dunántúlon 110 korona, a Tiszántúlon 98 korona és Erdélyben 31 korona volt.

15 Egyben az is bizonyítható, hogy a fejletlenebb térségekben a gazdák nagyobb arányban veszítették el földjüket, mint máshol, mivel nem voltak képesek a hitelt visszafizetni. Nem véletlenül fészkelődött be a szabolcsi, szatmári, beregi parasztság tudatába a földosztás igénye. Ha tételesen ezt itt most nem is, de az eszmének az eredetét, összefoglalóan azonban leírjuk: 15 Magyarország története, 7/1. köt. 306. o.