„…kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom…”. Történészek a szatmári békéről: „árulás vagy reálpolitikai lépés”. Szatmárnémeti konferencia (Nyíregyháza, 2003)

Kovács Zoltán: Külpolitikai esélyek a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben

Angol szempontból a francia hegemónia ellen 1701-ben létrehozott „nagy szövetségbe" összevont európai hatalmaknak nem pusztán külpolitikai „feladataik" voltak. Miután XIV. Lajos továbbra is II Jakabot, majd pedig fiát (az „idősebb trónkövetelöt") ismerte el Anglia törvényes uralkodójának, a „nagy szövetség" egyben a „protestáns örökösödés" - azaz az angol belpolitika pacifikálásának is - fontos eszközévé vált. Mi több, a diplomáciai-stratégiai és dinasztikus érdekközösséget a tengeri hatalmak egy a 18. század utolsó harmadáig a szövetségi rendszert fenntartó elemmel egészítették ki: a spanyol örökösödési háborút megelőző 1698-as és 1699-es ún. „felosztási szerződések", majd pedig maga a „nagy szövetség" is, a Spanyol Németalföldet Ausztriának szánta. Éppen ez a terület volt az, melynek sorsa áttételesen meghatározta a tengeri hatalmak Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben tanúsított magatartását. Az angol diplomácia a Rákóczi-felkelést valóban komoly problémának tekintette, mivel, és itt nyugodtan megfordíthatjuk a francia álláspontot, olyan káros diverziót látott benne, mely elvonta Ausztria figyelmét - és persze ami ennél is fontosabb, katonai erőforrásait - az angolok által legfontosabbnak tartott nyugat-európai, azon belül is németalföldi, hadszíntérről. Az Ausztriával való nézeteltérés, a magyarok ügyével való vallásos-érzelmi azonosulás és emberi szimpátia ellenére a tengeri hatalmaknak az Ausztriához való kötődés fontossága miatt valójában nem álltak rendelkezésére hatékony eszközök a szabadságharc megsegítésére. 1706 után I. József következetesen elutasította a tengeri hatalmak közvetítési ajánlatait és sajátos, de angol szempontból végképp nem értelmetlen módon, már Lipót, majd pedig József is azzal érvelt, hogy a tengeri hatalmak beavatkozása akadályozta a magyar felkelés leverését, és a szövetségesek által kért-követeit elsődleges feladat - a franciák elleni küzdelem - végrehajtását. Az utolsó, 1710-es közvetítési kísérlet, amikor is Peterborough angol követ igyekezett közbenjárni a magyarokkal való megegyezés érdekében, nem azt jelentette, hogy Rákóczi felkelőinek szerepe felértékelődött volna. A hágai és gertruydenbergi béketárgyalás-kezdeményezések kudarca, az egyre inkább a háborúba belefáradó angol közvélemény nyomása és a pénzügyi kimerültség ösztönözte az angol diplomáciát arra, hogy minden, a „nagy szövetség" „közös ügye" számára káros diverziót igyekezzen megszün-