„…kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom…”. Történészek a szatmári békéről: „árulás vagy reálpolitikai lépés”. Szatmárnémeti konferencia (Nyíregyháza, 2003)

Mandula Tibor: A szatmári békét követő sváb telepítések és azok jelentősége

te a gazdálkodás fortéjaival és a munkába is bevonta. Ez pedig nem okozottt fiának különösebb nehézséget, mert már elég korán nagy érdeklődést tanúsított a gazdálkodás iránt. „Soha nem hittem volna írja férjének -, hogy oly kedves lehessen előtte a gazdálkodás". 1711 után a közélet, a szokások, a nemzeti szellem számottevő átalakuláson ment át, s e változás közvetlenül a szatmári béke után veszi kezdetét. Károlyi Sándor a közélet megváltozott követelményeihez igazodott, és változtatásokat is foganatosított, olyan formában, hogy 1711-ben számos német cselédséget küldött Bécsből Nagykárolyba, főleg vadászokat, inasokat serfőzőket, olyanokat akikre egyre gyarapodó uradalmában nagy szüksége lesz. Ezzel kapcsolatban 1712. április 4-én a következőket írja feleségének: „Jól tudom szivem, hogy kedvetlenségedre lészen a sok német cseléd, de értem legyenek kedvedbe és conventiojuk szerint alkalmaztasd őket, s inkább az eddigiekből kell elbocsátani." Károlyi Sándor telepítésének nemzetgazdasági jelentősége abban keresendő, hogy megindítója volt azon átszervezési működésnek, melynek eredménye, hogy a parlagon heverő földek újra művelése alá kerültek, és az új telepesek ezáltal a gazdasági felemelkedés és az anyagi jólét fokára magasodtak. Károlyi Sándor nagyszabású telepítési akciója szervesen illeszkedik a XVIII. század eleji sváb telepítés általános történetébe. Károlyi Sándor telepítési akciójának magántelepítési jellege volt, amit tanúsít az a tény, hogy a telepesek első csoportjait Károly környéki birtokaira helyezte el. Hátramaradt írásai eléggé bizonyítják azt is, hogy telepítői működésében később az egész vármegyére kiterjedő szempontok vezettek, mert elgondolásai szerint a telepítésekből eredő gazdasági haszon majd a vármegye felemelkedését szolgálja. A Szatmári békét követő év tavaszán Károlyiné Nyagykárolyból gyakran panaszkodik férjének, aki a pozsonyi országgyűlésen időzött az árvizek okozta károkról, a szárazságról de kiváltképpen a munkáskéz hiányáról. így 1712. május 25-én azt írja, hogy „szántani is kellene, a jövevények amit segítettek még eddig, de azokat sem lehet sokkal túlterhelni, mert úgy takarodik az ember a hajdúváros felé". 1712. június 10-én pedig a következő sorokat küldi: „Itt, édes Szivem, az Isten ostora rettenetes, olyan a szárazság, hogy szörnyű, mely ma az egész tavaszhoz reménység nincs, a fű elégett, a marhák sem húzhatnak