Thesaurus solemnis. Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt (Debrecen–Nyíregyháza, 2002)

Major Zoltán László: Alkalmi gondolatok a levéltárban a művelődéstörténet-kutató Balogh István köszöntésekor

Az előzőekben már jeleztük, hogy a XIX. század második felének paraszti művelődéséről szóló írása a hatvanas évek közepén jelent meg. Aki a „hatvanas évek" szókapcsolatot leírja vagy kimondja, az nem maradhat közömbös az „aranykor" évtizede iránt. A kritika egy része így nevezte ezt az időt, az ország pezsgő szellemi életéről szóltak mások. A kádári konszolidáció talaján létező színes és színvonalas kulturális életről értekezett a szakirodalom. Megéltük az „ablaknyitás időszakát", a magyar kultúra történetében immár fogalommá vált hatvanas évtizedet. Az évtized közepétől megindult egy bizonytalan változási folyamat, a piacgazdaság fokozatos térhódítása és a politikai viszonyok liberalizálódása irányába. Megnövekedtek a szórakozási lehetőségek, mind gyakoribb lett a nyugati mozifilmek vetítése. Megszülettek ugyanakkor a magyar film egyedülálló teljesítményei. Az ország 1968-ban a gazdasági reform útjára lépett, amely - mint ismeretes - 1972-re már lefékeződött. Tudjuk, hogy 1968 egyetemes történelmi szempontból mérföldkővé vált, bár utána csalódás és pangás következett. Olvasgatás közben leltem rá egy táncművészeti válogatásban arra az adatra, hogy az Operaházban 1968. május 22-én bemutatták Seregi László „Spartacus" c. táncdrámáját. A rendező instrukciói szerint a színpad mélyén alaktalan, rongyos tömeg, a rabszolgák hada mozog. Kitárt tenyerű kéz röppen fel: eltépte kötelékét, lázad. Mint a vihar lendülnek előre a meggyötört emberek, hogy feltartóztathatatlan erővel söpörjenek el mindent maguk előtt. Éppen ezt olvastam, amikor Balogh István íróasztalomhoz lépett és nyomban közöltem vele „felfedezésemet". Sokáig töprengtünk közösen, hogy véletlen időbeli egybeesés volt-e a bemutató, vagy Aczél kultúrpolitikai gyakorlatának jóindulatú hézagján csúszott át az alkotás. Közben szóba jött Aczél György és Illyés Gyula kapcsolata, akik sokszor találkoztak a Déry Tiboroknál rendezett vacsorákon. Itt lehetett szólni a magyar kisebbség helyzetéről is, az „udvari költőnek és írónak", Aczél ezt hallgatólagosan megengedte. Ez idő tájt történészek és társadalomtudósok között is valóságos vitahullám indult el, s a vita sokszor messzire kanyarodott. II. Balogh Ferenc mondását idézték már sokan: „A történelem a feltámasztás tudománya, mely a múlt nagy temetőkertjéből életre kelti az eseményeket és az embereket. " Egyszer ezt az idézetet mondtam el Balogh Istvánnak, mire tekintete felragyogott. Természetes lelki reakció volt ez, mert a gyermekkor, a családi hagyományok erőteljesen a szülőföld történelmi múltjához kötötték. Mesélte, hogy nagyanyja emlegette az 1849-ben itt állomásozó, megszálló oroszokat,