Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)

Levelek - 1712. január 31. - 1712. október 25

val. Ot lévén Bécsbe valamely német úr, aki bírja, jó volna kitanulni, menynyibe, s mi formán bírja. De ha az én tetszésembe férne, én bizony soha ara most készpínzt nem költenék. Oka az, hogy most, ha csak 5000 forintot kellene is letenni Perínyért készpínzt, s hát edig való költségünk, s az ki nagyob, az örökének solicitatiójára s donatiónak kiváltására mennyi menne, mindöszve az alkalmas ezereket tenne. Kivévén a várdait, sonkádit, s még azzal is micsoda hasznot importál. Bizony, nem adnék rajta valamit, mert más jószágunkhoz sem szolgáltathatnék majorkodni, pedig hellyünk elég, csak volna kivel s mivel folytatni, s az pínzt hasznosab dologra fordítani. Azon kívül is, mindazok- tul, akik pretendálják, átkot kén s bestelenséget szenvedni, s idővel perlekedés is lehetne belőlle. En bizony, amint feljeb is írám, fenhadnék rajta. A mi sok költségünköt adnák meg akár pénzül, s akár jószágot szakasztván érte, azon én örököst is válthatnék, senki sem szólhatna érte. S ha pedig Kegyelmed másra akarná fordítani, úgyis töb haszon lenne. Én ugyan már Leleszre a pínzt meg- küldöttem, s fel is küldöm a statutiót, mihent kihozzák, de én az én részemrül csak viszaengedem, költségünket megtérítvén, őnekik. Csak elhiszem, kedveseb volna Períny, mint ezt, kit jövendőben igazságokban is költeni kel mellette. A sok teprenkedését is szívesen szánom, mert igazán írom, oly lelkébül ragaszkodik hozzánk, hogy ki nem mondhatom. Se minket, sem az urát nem kívánná kedvetleníteni, s csak tüllem kér tanácsot szegíny. Maga is ír a vármegye követedül, de én azért akartam ezen írásommal megelőzni, hogy Kegyelmed inkáb válaszolhasson, s én is érthessek Kegyelmed akaratjárul.

Tegnap jőve még csak resolutiója debreceni bíró игатяяк az borok szállítása iránt. Gyöngyösig ígérik, noha úgyis bajoson, mert már ere legroszab erejébe lévén a marha, az útbul is kidülöngőz. Azon leszek, mennél hamaréb megindítsam az paripákot is. Kordát örömest elküldeném véllek, ha valakit kaphatnék mellém, mert az úton is igen szükséges volna. Előre pínzes szekereseket kel fogadtatnom. Csak elképzem, mennyibe telik, de úgy látom, meg kel lenni. Ha Kegyelmed valamely ösmerőjének írna, Udvard nevű hellyig mondják, hogy szállíttassam eléb, ki is Érsekújváron egy mélyföldel van innet. S adig, kivált, ha szűk a szekeres, had munkálódnának keresésébe, hogy odajutván, ne várakoznának.

Soha nem hinné Kegyelmed, mennyi költség kívántatnék itt mindenfelé. Bizony fel sem lelem módját, honnat fog kitelni. Tavasz búzát, zabot drágán csak találna ember, csak volna min venni.

Eötvös Uram is jószágot vásárol, úgy reménkedik az 1000 forintjáért, aki hírem nélkül elköltődöt vagy váltódot, hogy ha kölcsön találnék, bizony mindjárt felkérném, s megadnám.

Lengyelországba a marha igen döglik, vajat sem hoztak, aval ad okot a sidó. Hanem tíz fejér rókát hozot, töb 100 német forint áránál. Ügy tudom, egynek53