Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)

Levelek - 1712. január 31. - 1712. október 25

egynek egy tallér volt mászor az ára. Egészlen-é, vagy csak a hátának? Nekem rendkívül drágának tetszik. Most vala Komlósi nállam, s ő is a marhák tudakozására elküldőt volt, de az hízót ökrök is eldöglöttek, akihez bízót. S ha készen volna is, most lehetetlen volna hajtani csak az utak miá is, azt mondja. Hacsak pínzt lehetne szerzeni, mégis minden utat, módot megpróbálnék, ha vetethetnék.

Az károlyiak csak ollyak, mint voltak, már bele is fáradtam az pirongságba, kivált a prefectussal. Lelkiismeretit is eléggé hányom,3 nem is kívánom vélle bú- sítani, elég, ha magam szüntelen boszankodom. Melyre nézve én Kordát csak nem bocsáthatom, ha csakugyan nagy kedvetlenségét nem látom, mert körülöttem sem lévén semmi ember, éppen nem tudok mit mívelni.

Tegnap jöt Korda Károlybul, mondja, hogy a lovak a ménesbe dögleni kezdtek, s tüdejét, máját elkorhadva mondják. Mások ugyan már elég kárt is vallottak az lovakbul.

Az Baynál lévőkre kétszer is ráküldtem vala, de az utakra nézve, s kivált a Tiszára, el nem merték indítani. Nehezen is jű el, azt mondják. Fűre4 hatták, ígírte gondjaviselését, mindazáltal, minthogy még az árát meg nem küldhettem, bizony már nem is sietek vélle, mert együt megdöglik.

Az sertések is igen kezdtek dögleni, az másoké. Még az mienk ugyan nem, de elégé búsulok rajtok, mert az, kiket megöltek, némellyiknek tüdeje, májjá el- rodhadt volt, s most mondják az átkozottak. Többet ölettem volna meg. Még így is, aki lehet, csak leöletem, minthogy el nem kelének. Talán elköltik, ha rájok hadgyuk Károlyba.

Az juhok pedig Károlyba megmételyeztek, kivált az berbécsek, felettéb pedig.

Radványt egészlen elpusztították, még a folyosó deszkáit, otoványokot[?] elrontották, s elhordták mindent. Vasakot leszedték, malom dűlőfélbe van, köve is híja, úgyhogy annak egészlen vége lesz. Majorkodni bárcsak itt érkeznénk! Hacsak miért is, Szívem, bizony odaadom. Legalább szőlejét, malmát építsék, s jobban ne romoljon. Van reménség, Barlog és a papok is talán megárendálnák, de még fanyalogjak felette, az idő eltelik. A szegínység pedig az ollyan erős emberiül fél is. Botka kéri, s az szegínység is reménkedik, másnak ne adjam. Igen öcsön kéri, de két esztendőre csak odaadom. Egyre nem is lehet, mivel semmi sincs.

Kis Mihály pedig, mintha töröké let volna, úgy nem szólította őköt a kártételért, sőt, amirül informatiót kívántam is, csak nem tud semmit, azt mondja.

Márkus mintegy 230 R forintal maradt volna adós. Elsőbe csak azt kívánta, elengedjem, mentvén egyel s másai magát, de most Domahídihoz járván, ot di- csíretit hallotta, s kivált, hogy Cserépinek 500 forintot adót, úgy mondotta Do- mahídi László, már ő is instál szolgálatjáért. Én most nem adhattam, halasztván Kegyel medre., Szívem. Tudom, ha mire érdemes, Kegyelmed sem vonja meg túlié. Azért írom, ha ot suplicálja, Kegyelmed tudja, miben van dolga. Már elment.

54