Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül
voltam a kontúrozással, és már a kitöltést varrtam. Ha addig elégedetlen volt Cserginé a haladásommal, most elcsodálkozott, hogy többet és gyorsabban végeztem, mint ő. A kontúrozás egyébként nagy figyelmet igénylő fárasztó munka volt. Kérte, hogy maradjak még egy hónapot. Én azonban úgy éreztem, hogy halálosan kimerültem, s egy napot sem tudnék már maradni, így aztán azt mondtam, nem maradok, fáj a hátam. Megkaptam az 500 lejt és hazautaztam. Otthon ugyanolyan siralmas helyzet várt. Én meg olyan voltam, mint egy beteg légy, amelyik éppen csak átvészelte a telet. Ismét jött a magyarul egy szót nem tudó szomszéd román asszony, aggódó arccal hozta a bögre tejet, túrós palacsintát, s kedvesen mosolygott rám: egyél Gábiká... Mami még mindig csak foltozgatásokból élt. Nekem Kásásné juttatott most már egy-egy kis ruhát hímezni és megvarrni, amivel egy kicsit jobban lehetett keresni. Amolyan kis kalocsai mintás, grenadin anyagra hímzett, magyaros gyerekruhácskák voltak, Amerikába szállították. Talán éppen azért tudott többet fizetni érte, 110-130 lejt kaptam egyért. Akkor már csúnyán köhögtem, mintha a tüdőm szakadt volna ki. El is sirattam magam, hogy biztosan tüdőbajos vagyok, és most már meghalok. (Jó néhány évvel később elmeszesedett kavernát mutatott ki a röntgen.) Aztán egyik alkalommal, amikor 127 lejt kaptam a kis ruháért, 7 lejt eldugtam magamnak azzal a szándékkal, hogy így titokban összegyűjtők annyit, amivel valami újságban hirdetett tüdőteát majd megveszek. Csak hát nálunk a pénz csak az volt, amit én kerestem, s annak a helye is már rendesen megvolt, mire megkaptam. Éppen akkor történt, amikor eldugtam belőle, hogy Mami felforgatta az összes fiókokat 7 lejért - mondjam azt, hogy 7 krajcárért. S mikor már mindent átkutatott hiába, s fejét búnak eresztve ült a díványon, nem volt szívem tovább titkolózni, elővettem a 7 lejt... Mami nem hatódott meg, sőt szemrehányások özönét zúdította a fejemre, hogy én a nagy szegénységünkben eldugom a pénzt! Ijedten vallottam be, hogy miért tettem. Erre Mami még dühösebb lett, s magából kikelve kiáltotta:- Halj meg hát, halj meg! - S bennem valami kemény dac született: azért sem halok meg! De ezt csak gondolni mertem, mondani már nem, mint ahogy soha nem volt bátorságom megmondani Maminak az „igazamat". De hát aztán valóban nem haltam meg, s tavasz felé meg is erősödtem valamicskét. Az azóta is emlékezetes hideg telet egy csodálatosan ragyogó tavasz követte. Valósággal tobzódott a természet a dús vegetációban. Az udvarról végig lehetett látni a réten, a ház oldalánál a domb zöldült, ahol szán- káztunk a télen, előtte egy széles útmenti árok. A fű sötétzöld és tömött volt az árokban, meg a partján, itt-ott a gyermekláncfű mutogatta sárga virágait, s nekem ez lett a kedvenc kézimunkázó helyem. Annyi szép mesét lehetett végigálmodni kézimunkázás közben! Csakhogy ezek már más mesék voltak, mint régen, Szentpálon. Itt már nem tündérek, törpék, manócskák és boszorkányok szerepeltek. Itt a főszereplő rendesen a „mesebeli herceg" volt, aki 81
