Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül

valamennyit megtanultam, olyan sokat hallgattuk. Egy kis tálkán tejcsokoládé volt, abból időnként szopogattunk. Cserginé a legválogatottabb pletykákkal traktált. Igaz, hogy már 16 éves voltam, de az ilyen pikáns ínyencségekhez nem voltam szokva, s igazság szerint szégyelltem is hallgatni.

Cserginé kolozsvári szegény, lecsúszott úri család gyereke volt, magyar. A férje román, de magyar egyetemet végzett. Pap Cserghi Viktornak írta régen a nevét, most - a háború után - közéleti szerepet is betöltött a gyógyszerészet mellett. Ha jól emlékszem, képviselő is volt egy időben. Otthon mindig magyarul beszéltek. Felemás helyzetüket a családban úgy oldották meg, hogy egyetlen lányukat egy olteniai francia nyelvű zárdában neveltették, ahonnan csak vakációkra jött haza. Cserginé sokat mesélt az intézet szigorúságáról, de arról is, hogy ebéd után mindenki egy szelet csokoládét is kap. Hát ez valóban csodálatos volt, a mi „zupánkra" emlékezve. De természetesen a felemás helyzet csak megmaradt. Cserginé nem érezte jól magát sem a román, sem a magyar társaságban. A magyarok gyanakodva nézték, románul meg nem tudott egy ép mondatot. De aztán mégis csak a románok mellett kötött ki, már az ura miatt is. Különben is, azok mind tudtak magyarul.

Ha valami fogadás, estély, vagy ehhez hasonló ígérkezett, akkor hetekig készült rá új ruhával, nagy gonddal és izgalommal, nehogy hasonló akadjon az övéhez. Egyszer egy csodálatosan szép fekete bársony - fehér selyemmel bélelt és díszített - ruhában volt. Máskor egy nagyon finom hímzett román ruhát vett fel, amire meg is jegyezte: „mit szólna az édesanyám, ha látná..." Nem volt szép asszony, nem is túl fiatalos, de ha eléggé kikészítette magát, még mutatott is.

A „rangot" kínosan ápolgatta. Egyszer egy régi osztálytársa jött el meglátogatni. Biri bejelentette. Cserginé a reggeli fürdőjében ült, azt mondta Birinek, vezesse be a vendégét az ebédlőbe. Neki azonban esze ágában sem volt még kikelni a vízből. Aztán elküldte Birit cigarettáért, amíg ő a szokásosnál is kényelmesebben készítette magát. Felvette az új sárga, rádióselyem pizsamáját, és több mint egy órai megvárakoztatás után ment be üdvözölni a volt osztálytársát.

A vasárnapokat is otthon töltöttem. Annyiban különböztek a hétköznapoktól, hogy olyankor nem kellett kézimunkázni, és a konyhában kellett maradni. Összeszedtem a lakás összes kultúráját, ami egyáltalán nem volt nagy teljesítmény, mert állt a következőkből: egy sereg Színházi Élet és egy másik sereg Tolnai Világlapja. Könyv egyáltalán nem volt található. Volt ugyan egy úri szobának nevezett szoba, amiben egy szép nagy keményfa íróasztal állt, amit senki nem használt, de könyves szekrény már nem volt. Én, aki otthoni szegénységünkben is Jókain, Mikszáthon, Jósikán nevelkedtem, egyenesen megbotránkoztam ezen a könyv nélküli úri világon, s mint valami koldus királykisasszony, néztem le az egész tehetős, jómódú patikus családot.

A napok közben teltek, s a sok görnyedéstől már igen fájt a hátam. Különben mindig hátfájós voltam. Még le sem telt azonban a hónap, én már készen

80