Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
*** A tengeritörés is igen érdekes volt. Mami kiürítette a konyhát, oda rakták be, s este, mikor bontották le róla a csuhéjt, az ablaknál borzalmas szörnyfejek vigyorogtak be. Csak sikoltoztam én is a többiekkel. Attól nem féltem, mert tudtam, hogy tökből van, és gyertya világít benne. *** Egy aratásnak is megmaradt az emléke. Azt mondták, száraz nyár volt, túlérett a búza, pereg a szeme. Este, mikor feljött a hold, sarlóval, dalolva mentek végig a lányok, meg a legények az utcán. Éjszaka arattak, sorra vették a búzatáblákat, ahogy jött. *** Lakodalomban is voltam egyszer. Mami idős barátnőjének a fia nősült. Gyerek nem volt rajtam kívül. Mamit asztalhoz ültették, velem senki sem törődött. Ott csellengtem a gazdagon, minden finomságtól, sültektől, süteményektől roskadó asztalok között, és úgy éreztem, halálosan éhes vagyok. Nyeltem nagyokat, de nem kértem. A konyhába is betévedtem, ahol egy néni egy csirkeszárnyat nyomott a kezembe: nesze, tanulj meg repdesni. Azt szopogattam egész este, míg el nem aludtam egy sarokban levő ágyon. *** Maga a háború nekem nem „tört ki", nem is „jött", én abban éltem, abban kezdtem eszmélni. Nem volt borzalmas, nem volt rossz, de azért tudtam, hogy van, hogy a valami, ami nem volt mindig, amit gyakran emlegetnek, s amit én sokszor sehogy sem tudtam megérteni. Olyasmire is rájöttem, hogy a háborúban katonák vannak, tehát bizonyára ők azok, akik a háborút csinálják. A két ágy felett két nagy csatakép függött. Jobb minőségű olajnyomat volt, nem is tetetett üveget rá Mami, hogy az ablak ne tükröződjön benne. Egy reggel, mikor mindenki felkelt, s én egyedül maradtam, két egymásra tett párnára felálltam, s a katonák fejét, ahányat csak elértem, a mutató ujjammal bedöftem. .. Nesze nektek háború, mondogattam munka közben. Hát mit ad Isten, pont akkor történt, hogy az újságból hosszú rózsaszínű papírsáv került elő, Mami a háborúban elesett katonák nevét olvasta róla. Róza a könnyeit törülgette, én meg sandán pislogtam, a képek felé: jaj, meg ne lássák hogy én meg mit műveltem szegény katonákkal... De hát az igazság az, hogy én élő katonát nem is láttam. Nekünk nem volt katonánk, Rózának sem. Róza egyébként is árva volt, olyan árva, akinek van apja is, anyja is, csakhogy kivándoroltak. Rózát itt hagyták az asszony nővérénél. De Trézsiék is szegények voltak, mint a templom egere, s Róza egyszer, még mint egészen kislány, beállított Mamihoz: fogadja fel őt cselédnek. Mami megsajnálta, felfogadta, s Róza, amellett, hogy fizetést is kapott, családtag lett. Később ő lett a nagylány a háznál. Ruhát is kellett neki 27
