Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - Ismét „otthon"
sok. Román földrajzba, történelembe, irodalomba még bele se néztem, és már időm sem lesz rá. Hiszen csak ez a hónap áll a rendelkezésemre. Sebaj - vigasztaltam magamat - jövőre majd jobban felkészülök. *** Még két hétbe sem került, megjött Köpecről a megyebíróéknál hagyott ládám. Be is rendezkedtem egy-kettőre. A bútor itt is a papáktól került ki, egy régi ágy, asztal, két szék, egy szalmazsákkal heverőnek használható alkalmatosság, egy hokedli a sarokban a mosdótálnak. Erzsiké két falvédőt is kölcsönzött, az én függönyöm az ablakra, rongyszőnyegem a padlóra került, a fehér rojtos gyapjúkendő az asztalra, akárcsak Tordoson és Köpecen. De itt volt egy kis asztalka is a sarokban, kézimunkával leterítve, rajta egy aragonit fényképtartóban a Pista képe. Mellette egy hódmezővásárhelyi cserép váza valami kis zölddel, s egy könyv, amit éppen olvastam. Ez lett az én kis „házi oltárom". Az ágyamról éppen ráláttam reggel, amikor a szememet kinyitottam. Talán ez tette? Hiába a régi, megszokott környezet, én már nem voltam benne a régi, aki annyira szeretett egyedül lenni. Furcsa, felemás életet éltem. Az egyik felem itt, a másik mindig útban Pista felé. Már nem „én" voltam, hanem „mi" voltunk ketten, s mégis egyedül. Jobban egyedül, mint bármikor, eddigi életemben. A régi naplómat még Köpecen elégettem, mielőtt Pestre utaztam. Most újat nem kezdtem, de a naplót helyettesítették a Pistához naplószerűen írott leveleim, amik a szürke, eseménytelen veresegyházi mindennapokból próbáltak valamit kiragadni, kimenteni. Az ő levelei viszont, nekem az olyan nagyon szükséges, éltető meleg szereteten túl egy ici-pici ablakot nyitottak a nagyvilágban készülődő félelmetes valamire, amire Pista már régebben „ráérzett", s amiről már Debrecenben is mondott egyet-mást. Korábban én a politikai viszonyokhoz halálosan analfabéta voltam, de most már bennem is, mint valami távoli, riasztó rém, félelmet és egyben féltést is ébresztett, hiszen a messzeség felett gomolygó komor fellegeknek a villámcsapásai nem válogatósak, azoknak mindegy, hogy a mi kisvilágunk, vagy a nagyvilág az, ahova csapkodnak. Közvetlen hatását már a kezdet-kezdetén, a levelezésünk akadozásán is megtapasztalhattuk. Nemcsak az volt a baj, hogy az elsőt a borsai postáskisasszony „jóvoltából" meg sem kaptam, hanem Pista bizony nem Bécsbe utazott szeptemberben, hanem behívták katonának. Nekem nem volt szabad Romániából a tartózkodási helyére küldeni a levelet. A Déri Múzeumba írtam 254
