Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - Budapest
Neki több pénze maradt, mint nekem, vett egy kinyitható vaságyat, azon aludt a konyhában. Keresztmama a háló egyik ágyán, a másikon én, Izával. Keresztpapa a heverőn, Zolti, Lajos a „szalon" padlóján. Zolti már keresett, ő fizetett valamennyit. Mami lassan odaadogatta maradék pénzét, tőlem Lajos vette el a 20 pengő ösztöndíjamat. Abból hetenként 1.70-et visszaadott villamos diákbérletre, és naponta 20 fillért tíz deka trappista sajtra, mert az volt az ebédem. Reggelire Iza rám áldozta „nemszeretem" bögre kávéját, s bár valóban nem szerette, de az áldozatot külön kihangsúlyozta majdnem minden nap. Rendesen fél hatkor keltem, mert Óbuda messze volt a Baross tértől, kétszer kellett átszállni, s nyolcra oda kellett érni. Délelőtt tanításokon lehetett hospitálni, délután voltak a különböző előadások, rajz, kézimunka tanfolyamok. Kísérleti pedagógia, szombatonként nyilvános bemutató tanítás, nehéz volt a sok jóból válogatni. A villamosbérletem csak napi kétszeri utazásra szólt, tehát délben nem mehettem volna haza úgy sem. Egy tanteremben megebédeltem a napi sajtadagomat kenyérrel, az elég volt estig. Este vagy megkaptam valamit a déli pörköltből, vagy Iza vett 15 deka tepertőt a szemközti hentestől, és nagylelkűen juttatott belőle pár szemet nekem is. Most már afféle rút kis kacsa lettem otthon, akibe mindenki így-úgy belecsípett. Mert hát kiderült, hogy én nem maradok kint, vissza akarok menni, s nem állok be végleg a családi közösségbe. Már Zoltit is sikerült ellenem hangolni, aki aztán nemegyszer csúnyán nekem is esett. Voltam én már minden, csak rendes ember nem. Pedig esténként, amikor hazavetődtem, még mindig volt időm egy-egy kicsit segíteni, bontani, férceim, amit a kezembe adtak. Mami a konyhát őrizte napszámra, mosott, főzött, s közben törte a fejét, hogyan szökhetne meg, mert nyugta nem volt a két öregtől. Azok attól féltek, hogy a gyerekeit akarja visszavenni. A vasárnapokat eleinte együtt töltöttük. Izának és Lajosnak vasárnap ebédig, néha tovább is, „halaszthatatlan" munkájuk volt. Ebéd után Iza vett tíz deka drazsét, és elindultunk a moziba. Az elejét rendesen lekéstük, de mivel utánjátszó mozi volt, a végén bent maradhattunk, és megnézhettük az elejét is. Még véletlenül sem fordult elő, hogy egy filmet az elejétől kezdtünk volna. Lajosnak volt egy cukorgyári munkás barátja, akivel együtt hegedültek, azokhoz is mentünk látogatóba. Iza azzal a reménnyel, hogy egy ugyancsak odajáró műszerész fiúval összejöhet. A mozit is, a barátokat is halálosan untam, s mivel a bérletem vasárnapra is érvényes volt, függetlenítettem magam, és elkezdtem a vasárnapi múzeumlátogatásokat. A Pedagógiai Szemináriummal különböző iskolákat látogattunk, a vakok intézetét, meg a gyógypedagógiai iskolát is. Lehetett magániskolában is hospitálni, voltam olyanban, ahová az iparmágnások gyerekei jártak. Nem pad- ban, hanem asztalok mellett, székeken ültek, de hiába volt kevés gyerek, a tanítás nem volt olyan nívós, mint a Szeminárium gyakorlójában. 219
