Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
Karácsony este volt, és nagy-nagy békességes csend... Aztán egészen az állomásig kísért. A vonatom már bent állt, s a búcsúzás előtt még mondotta, ha megengedem, karácsony első napján, úgy két óra tájt még meglátogat. Ismét zavarba jöttem. Hogy mondhatnám meg, hogy a lakásomon én nem fogadok senkit? De máris jött a mentő ötlet:- Jöjjön, a tiszteletesék nagyon kedvesek, szeretik is a vendéget, biztosan szívesen látják.- Igen ám, de ő nem a tiszteletesékért jön... - így a felelet. Jelzés..., a vonat azonnal indul, lépnék fel, de egy leheletnyi, ártatlan puszi még elérte az arcomat... s már vittem is magammal a karácsonyi csodát. Mert hát mi is lehetett volna ez más, mint a nagy-nagy, várva-várt csoda? Igen, van még csoda ma is, csak a csodákban hinni kell... A papék megvártak a gyertyagyújtással is, meg a vacsorával is. Emi egy nagy, rózsaszínű karácsonyfát díszített, illetve Bandival együtt díszítették. Nem volt azon más, csak a rózsaszínű selyempapírba csomagolt, házilag főzött szaloncukor, fehér gyertya, néhány ezüst szál, és mégis meghatóan szép volt. S még az én részemre is lógott cérnaszálon vagy négy levél, amit a héten gyűjtögettek össze titokban, tudva, hogy mennyire várom mindig a leveleket. Na, meg részükről egy aragonit púderdoboz, benne 300 lej, az egyházkerület karácsonyi segélye. Egymást sem ajándékozták meg gazdagabban, de akkor hirtelen megérez- tem, hogy tőlem is elvártak volna valami egészen kis figyelmességet, főleg, hogy éppen Déván jártam. Csakhogy én karácsonyra Maminak vettem egy flanelruhára valót, Zoliinak nyakkendőt, meg az Emitől tanult finom diós golyókat küldtem, így aztán nem maradt pénzem, de ötletem sem. Igaz, készíthettem volna valami kis kézimunkát... Nem volt valami jó érzés, de vacsora közben csak előhozakodtam a magam csodájával. A várt lelkesedés elmaradt, s nagyon tapintatosan ugyan, de tudtomra adták, hogy ők, egy nekik ismeretlen valakit mégsem hívhatnak meg. És az is lehet, hogy el sem jön. De ha mégis, a biztonság okáért, holnap az istentisztelet után az én ebédemet Ágnessel leküldik, s otthon fogadhatom a vendéget. Végeredményben igazuk volt. Én voltam a szamár, hogy annyira családtagnak érezem magam náluk. Másnap templomozás után az iskola ablakából lestem - onnan messze el lehetett látni - hogy jön-e, vagy sem. És jött... a nagy fiú, a kicsi lányhoz, mert akkor láttam, hogy milyen kicsi vagyok mellette. Alig tette le a kabátját, már hozta Ágnes az ünnepi tálcát, abrosszal, szalvétával. Olyan szerencsétlen voltam, hogy végül is Imre terített, töltötte ki a levest a tányéromba, s szinte megetetett, azzal, hogy ő már ebéd után van. Kedves volt, zavarom felengedett, ölébe kapott. Nem sokat mesélhettünk egymásnak, időnk sem volt rá. Neki is csak egy vonata volt, amivel visszamehetett, ezt mondta is. Gyorsan felállt, s az öléből, mint egy kis gyereket, akivel 176
