Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos

fél ötkor indul, s különben is, hamar sötétedik. Mintha csak egy ugrás lenne, de talán csak meg kéne kérdezni valakit.

Pénz nem sok volt nálam, de valami kis pamutra való mégis, bementem hát egy rövidáru kereskedésbe. Egy olyan magamforma, kicsit szeplős lány szolgált ki, gondoltam, megkérdezem tőle. Nincs messze - mondta - hanem a rendes útján, a szerpentinen nem lehet hamar megjárni. De ő éppen most vált műszakot, menjek vele, náluk megebédelek, utána megmutatja az ösvényt, ahol közelebb érem. Mindezt olyan kedvesen, természetesen, közvetlenül mondta, hogy elfogadtam a meghívását.

Eléggé tágas, tiszta pincelakásba vitt, talán egy szoba-konyhában lakhattak. Egyszerű, elég öreg édesanyja nem csodálkozott azon, hogy vendéget vitt, szívesen kínálta az egytál étel szárazbab levest. Igen megilletődtem, s valahogy megmaradt bennem ez az egész egyszerű vendéglátás.

Utána megmutatta, hol juthatok fel legközelebbről a várhoz, de mert az ösvény is szerpentin volt, inkább vállaltam a „toronyirányt', s nekirugaszkodtam a csapásoknak. Közben biztattam, a balladabeli kocsis helyett a lábaimat: „a hintó sem tied, a lovak sem tied", s igen hamar felértem. Volt idő körüljárni a talán örök időkre álló vastag falakat, s még azon is el lehetett tűnődni, vajon hány halhatatlan alkotásba épült bele egy-egy Kőmíves Kelemenné hűsége, szeretete? Miután kellőképpen meghatódtam, és megnéztem Dévai Bíró Mátyás sírját, igyekeztem kifele a romok közül, A felmenetellel nyertem annyit, hogy a visszaút már lehet a szerpentinen is, és az bizonyára szép lesz.

Mielőtt rátérhettem volna az útra, egy hatalmas farkaskutya nézett szembe velem. Ijedten hátráltam, de akkor már megláttam a kutya gazdáját is, egy magas, jóképű fiatalembert, aki tulajdonképpen pórázon tartotta a nagy dögöt.- Nem mar a kutya? - kérdeztem riadtan, azért is, hogy éppen szóljak valamit. A kérdés és maga a hanglejtés egy kicsit nyilván „háromszékies" lehetett, az ő fülének mindenesetre idegen, mert amint azután mondta, románnak gondolt.- Nem, ne féljen - volt a válasz, s én már fordultam is, (természetesen, szokásomhoz híven,) rossz irányba. Erre az ismeretlen megkérdezte:- Vissza akar menni a várba?- Dehogy, le akarok jutni minél előbb, mert megy a vonatom.- Ha megengedi, lekísérem. - Bemutatkozott: R. Imre, Szegeden utolsó éves orvostanhallgató. Karácsonyra jött haza az anyjához Egyik oldalán a kutyája, a másikon én, elindultunk hát. Témában sosincs hiány, egyszerre volt miről beszélgetni, s zavarom már az első percekben tovaszállt.- Ez meg egy barlang - állt meg egy sziklahasadéknak tűnő nyílás előtt, s máris belépett a betlehemi istállóra emlékeztető, illatos hegyi szénával behintett barlangba, s körüljárta.

„és ne vigy minket a kísértésbe" - ösztönnel inkább, mintsem gondolattal, én csak a bejáratnál maradva bámultam a hirtelenül lámpafénybe boruló várost.

175