Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
II. A felnőttkor küszöbén - Egy év Valenii de Muntéban
kacagott nagyokat... Ez volt a húsleves... Volt időnként „dórba" (csorba) is, az egészen tűrhető volt. A fasírozottat híg hagymás lébe tették, s megforgatták kaporban. Különben mindent agyon hagymázott faja51 Marivara, a szakácsnőnk. Még a bojtos ebédeket bírtam a legjobban. Az olajos borsó, lencse nem volt rossz, csak az olajbogyóval, a mäslinäval nem tudtam megbirkózni. Tésztát soha nem kaptunk, az ismeretlen fogalom volt. Senki nem volt a lányok között, aki valamit meg tudott volna sütni. Igaz ugyan, hogy egyszer a Iorgáné névnapjára Doarnna Ilcenko sütött valamit, ami a dobostortára emlékeztetett, amikor elkészült. A hozzávaló lapokat a tűzhely tetején egy nagy kék fedőn sütötte, de az nem piskóta volt, hanem a pászkához hasonlított. A krémjét legalább egy órahosszat főzte, kutyulta. Amikor elkészült, elég gusztustalan volt, de aztán feldíszítették. Finom csokoládés kalács helyettesítette a tésztát, de azt itt az intézetben nem sütöttek. A cukrászdában lehetett látni szirupos fánkot, jó is lehetett, de nekem pénzem nem volt, de ha lett volna, sem költöm ételre. Bár a kenyér lenne jó, sóhajtottam néha, s ilyenkor fájó szívvel gondoltam a képzőbeli finom dúcocskákra. A regáti asszonyok nem tudtak kenyeret sütni. Ott csak a puliszka járta. A vidéki asszonyok akkor ettek kenyeret, ha a városba mentek, s vettek a péktől. Nekünk is a péktől hozták a kenyeret, de az sem tudott jót sütni. Fakó, keletien, sületlen, gusztustalan és piszkos volt. Kis félkilós valamik voltak, szorosan egymás mellé rakták be a kemencébe, ahol összefolytak, ragadtak, és sütés után választották el őket egymástól. Bizony, ennek a kenyérnek nem óhajtottam a héját enni. Úgy csipegettem ki a belet, feltéve, ha nem volt benne madzag, kenderfoszlány, vagy - uram bocsá' - svábbogár, mert akkor ez sem kellett, inkább koplaltam. A kiflit, zsemlét nem ismerték. Kenyéren kívül lepényt sütöttek még a pékek, (még ez volt a legjobb,) meg valami kicsi száraz covrigot (perecet). Azt a gyerekeknek árulták botra fűzve, mint nálunk a sósperecet. íme, ez volt a mindennapi ebéd. Hányszor gondoltam el, mennyivel üdvö- sebb volna pasztillák alakjában intézni el az egészet... Délután Iorga professzor tartotta előadásait, csütörtök kivételével, 2-től 4-ig. Ezt nem engedte volna el semmiért. Csütörtökön saját autójával ment Bukarestbe, ott éppen csak megtartotta az óráit az egyetemen, és még aznap haza is jött. Saját bevallása szerint az itteni óráit szerette a legjobban, s ha valami miatt egy mégis elmaradt, képes volt vasárnap pótolni. Nekünk világ- irodalmat, művészettörténetet és világtörténelmet adott elő olyan nehéz és választékos stílusban, mint ahogy írni szokott. Engem a megfeszített figyelem nagyon fárasztott. Nem figyelni pedig nem lehetett. Kevesen voltunk, mindössze tizenöten, s a professzor úr ott ült közvetlenül előttünk, és a szemét le nem vette rólunk. Még csak azt sem tehettem meg, hogy bár az ablakon 51 Néni. 136
