Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

II. A felnőttkor küszöbén - Utolsó év a képzőben

Anyunak néha írtam, olykor ő is válaszolt. így megtudtam, hogy Apa nem jár haza. Felmentett az „anyu" megszólítás alól, de én szerettem őt is, s megtartottam „Gizi-anyunak". Babóval is leveleztem az édesanyja neve alatt. Nem írt sűrűn, nem is voltak a levelei valami sokatmondóak, de Istenem, a sorok mögött sok minden elfér, s aki nagyon akar, az éppen annyit olvas ki belőlük, amennyit szeretne. Én pedig nagyon akartam, hogy ő legyen a cso­dálatos, az eszményi nagy Ő. Szerelmes voltam a szerelembe, ő volt ennek a megtestesítője, s így még könnyebb is volt az Apa elvesztése. Közben az iskola is nehéz helyzetbe került. Ekkor - 1932-ben -volt Románi­ában a devalváció38. Az iskolának pénzei, bizonyos alapítványai voltak a ko­lozsvári takarékban, azoknak a jövedelmét osztották ki évenként az arra ér­demesek között. Jutalomnak nevezték, de nem kapta kézhez az illető, hanem tanulmányi segély címén az internátusi és tandíj kötelezettségeit csökkentet­ték vele. Afféle ösztöndíj volt, amit én is kaptam rendszeresen, s tulajdonkép­pen ezzel jött ki az „ingyenességem". A pénz-leértékeléssel az iskola vagyo­na nagyon megcsappant, úgyhogy az iskolaügyi bizottság kénytelen volt az ösztöndíjakat és kedvezményeket általánosan revideálni, s lehetőleg egyenlő mértékben csökkenteni. Ez súlyosan érintette a kedvezményben részesülő nö­vendékeket, s nekem például - aki eddig semmit nem fizettem - egyszerre adósságom lett az iskolával szemben, amit aztán időnként kértek, nemcsak tőlem, hanem mindenkitől. Aki tudott, fizetett, akinek nem volt miből, annak gyűlt az adóssága, s bizony szép számmal voltunk ilyenek. Próbáltak szigo­rúak lenni: aki nem fizet, nem mehet képesítőre... Ősszel írtam erről Gizi-anyunak is, nem célzatosan, csak mint egy iskolai eseményt. Akkor küldött Gábri néninek 300 lejt. Gábri néni behívatott, mond­ta a tényt, de azt is, hogy nem várhatom „tőlük", hogy küldözgessenek.- Nem, én a világért sem gondoltam, nem is vártam ezt sem - feleltem, s látszott, hogy Gábri néni el is hitte nekem, amit mondtam. Ezzel le is volt zár­va egyelőre a dolog. De az adósság csak maradt, és nőtt egészen év végéig. Hetedikesnek lenni már egy kicsit kivételes helyzet volt. Bizonyos hatás­körrel rendelkeztünk. Az iskolai ünnepségek rendezésében a mienk volt a na­gyobb rész. A Mikulást már majdnem csak mi rendeztük. Mennyi bolondsá­got összehordtunk, te jó ég! Mintha csak tudtuk volna - vagy tudtuk is talán - hogy még egyszer utoljára lehetünk felhőtlenül gyerekek. Csak nevettetni- nevettetni, olyan volt az egész, mint egy jó kabaré. De karácsony fele már nem volt egyéb témánk, vajon mik lesznek a képe­sítő tételek. Azzal keltünk, feküdtünk. Egy éjjel álmomban egy kéz felírta a táblára a magyar, a számtan és a földrajz tételek címét. Csak a magyart tud­tam elolvasni, Madách: Az ember tragédiája... a többit a láthatatlan kéz letö­rölte. Reggel mondtam a lányoknak:- Meglátjátok, Madáchot írjuk!- Talán megálmodtad? - támadtak rám mérgesen. 38 A pénzromlás Romániát akkor érte el. 120

Next

/
Oldalképek
Tartalom