Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

II. Magyarországon

1943 őszén egy borítékra írott üzenetet kézbesített a postás. Rajta apu ceruzával írott sorai, amelyben tudatja, hogy él, hazaérkeztek az országba, most karanténba viszik őket. Akkor is voltak ismeretlen rendes emberek. Az illető, aki megtalálta a robogó vonatból kidobott borítékot, bérmentesítette és feladta. A levél és tartalma azért okozott nagy meglepetést és óriási örömet, mert néhány hónappal korábban a HM-től hivatalos értesítést kaptunk apu eltűnéséről. Sőt! Volt egy olyan hazatérő ismerős, aki bizton állította, hogy látta őt és helyi jó barátját, K. Jani bácsit megfagyva. Nagy volt mindnyájunk öröme. Apánk — a család támasza — él! Hiába küldték meg hivatalosan az eltűnéséről szóló értesítést. Anyu és Zoli bátyám még azon a héten meglátogatták. A vesztegzár miatt csak a drótkerítésen át beszélhettek egymással. Mint kiderült, a századukból apu és két barátja tért haza. A karantén időtartamára már nem emlékszem. A családhoz való visszatérte után még hosszabb ideig lábadozott. A sok látott és átélt borzalom ellenére optimizmusára jellemzően minden hozzá közel állót vígasztalt. Meggyőződéssel állította, hogy a tengelyhatalmak a háborút már elvesztették, s ezen már semmiféle stratégia vagy csodafegyver sem változtathat. Tudta, mit jelentett akkor a nap mint nap hallott, olvasott „rugalmas elszakadás". Véleménye szerint a szövetségeseket és a szovjet hadsereget már senki és semmi nem tudja feltartóztatni. A háború Berlinben fog véget érni. Pedig hol volt még ekkor a második front? Drága jó apám jóslatai beváltak ugyan, de addig még újabb, a korábbiaknál még nehezebb, emberfelettibb megpróbáltatások egész sora várt mindnyájunkra. Felépülése, megerősödése után rövid idő múlva megkezdődött családunk és több százezer sorstársunk minden emberi képzeletet felülmúló szenvedésének időszaka.