Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Margócsy József (1837-1917) versei - Elmélkedés az 1861ik évnek egy őszi vasárnapján

Sok szép virág elaszott 'S az üdítő csermelyekből Számos el-kiapadott. A' természet elemei Szint' ellenünk esküvének És termékenyítő esőt Nem adtak a' szomjas földnek. Lábaink alatt 's a' merre Néztünk, - megrepedeze, 'S csoda e, ha fájdalommal Telt meg az érzők keble? Hiszen miként a' nagy beteg Üdítő csepp után epedt! Kínján részvéttel merengtünk, Segítni, - nem segíthettünk. Kínja belénk is áthatott, Mi is érzénk mély bánatot, Érzők tehetetlenségünket, És azt, hogy ha Isten nem áld, Nincs ki szánjon 's áldjon minket. 'S a vándor, ki szív repesve Indult útnak czélja felé, Kik az út fáradalmait Könnyíték volna, - nem leié. Regényes tájak, vidékek Nem valának, eltünének. Azok helyébe a' mezőn Csak hervadás volt látható, Hol sovány kévékre nézett A máskor vidor arató. 'S a' kaszás, ki bő rendeket Másszor oly vidáman vágott, Panaszkodék, hogy a' termés Nem éri a' fáradságot. A kertész, a' ki tavasszal Örűle a' tenyészetnek, Elbúsult, hogy rá hervatag Gyümölcsök letekintgetnek. Olyan volt minden élő fa Mint kiaszott anya keble, 'S midőn a' szem reá nézett, A' szív is mélyen sírt bele. Szivek sírtak, a' lélek fájt, Óh, és ez mind nem volt elég! A' tiszta lehelletvétre Meg nem üdülhetett a' lég. Az esővel a' villámlás