Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

Az eddigi legteljesebb magyar anekdotagyűjtemény hatodik, utolsó kötete éppen 100 esztendeje jelent meg. Szerzője Tóth Béla, aki magát szerényen csak magyarázónak, gyűjtőnek nevezi. Arra a kérdésre, hogy mi is a magyar anekdota? — így válaszol: „elsősorban mindig személyhez kötött, tehát némiképpen hitelességre számot tartó dolog. Bizonyos, hogy a cigány, az örmény, a zsidó, a deák, a pap, a kántor meg az ezer többi alak élt és egy-egy ember volt valamikor, valahol. Mégis, az anekdotának történnie kell, csinálni nem csinálják, a legtökéletesebb elmék sem, legfeljebb összerakják, átformálják a meglévőből, mert ráillik valakire. "

1 Sokáig úgy gondolták, hogy az anekdotázás az úri középosztály kiváltsága volt, a köznép legfeljebb csak vicceket, tréfás történeteket mesélt. S valóban, a „táblabíró világ" az anekdotákban él ma is. A rövid, könnyű és derűs történetek, amelyek a pipafustös esték hangulatát idézik, megmaradtak. Ez azonban csupán annak köszönhető, hogy ezeket megírták, közreadták, ilyen módon halhatatlanná tették. A köznép történetei rövidebb életűek. Egy-két emberöltőt ha megélnek, mivel szorosan kapcsolódnak az adott személyhez, aki a történet forrása. Azonban amíg élnek ugyanolyan utat járnak be, mint a táblabíró világ anekdotái, a közös munkák, a családi és baráti események a hosszú téli esték velejárói. Az anekdoták és az adomák édestestvérek. A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint is csupán abban különböznek, hogy az anekdoták közismert (történelmi) személyekhez kapcsolódó rövid, csattanós történetek, míg az adomák szereplőit csak egy szűkebb közösség ismerheti. A köztudatban azonban az adomázásnak van egy kis pejoratív jelentéstartalma is. Az adoma lehet pajzán, Tóth Béla: A magyar anekdotakincs (Válogatta és szerkesztette: Szalay Károly) Budapest, 1986. 10. oldal