Ünnepek és hétköznapok a történelemben - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 3. (Nyíregyháza, 1999)

Margócsy József: Régi iskola – régi diákélet Nyíregyházán

Az akkor már Kossuthról elnevezett gimnázium tornaterme mögött, az Eötvös utca sarkán laktunk: ott volt a felsőkereskedelmi iskola egyegy osztálya is. Bátyám is a Kossuthban járta a gimnázium alsó négy osztályát, akkor átment a kereskedelmi iskolába, mert a közgazdasági egyetemre készült. Az elemi iskolám sem volt messze: az evangélikus nagytemplommal szemben állt a tekintélyes épület. 1929-ben lettem gimnazista, addig nemigen jártam a gimnáziumban csak akkor, éppenséggel az udvaron, amikor későbbi sógoromtól megtanultam biciklizni. Az alsóbb osztályokban nem voltam igazán jó tanuló, a felsőbbekben már mindig: ennek is megvoltak a maga okai, de ezen túllépek. Azt érdemesnek tartom megjegyezni, hogy az is belejátszott, hogy tanáraim bíztak bennem, és gyengén szereplő alsóbb osztályos diákjaik szüleinek ajánlottak engem afféle korrepetitornak, ahogy abban az időben nevezték. Délutánonként, esetleg csak hetenként egyszer mentem el ide 40-50 perces „foglalkozásra". Ezért pénzt is kaptam: ebből telt otthoni könyvespolcom hamaros megtöltésére és alkalmilag egy-egy cserép hortenzia küldésére is a Kállai utca egyik házának leánygimnazista lakója számára. És ebből fedeztem a kerékpárom karbantartási költségeit is. Nagyon szerettem biciklizni, szinte mindig csak egyedül, hiszen legközelebbi barátaim között is csak egynek volt már biciklije. Szerettem lapos városunk kevés lejtős térségeit, ahol — mint például az erdő Méhes melletti nagy kanyarában — a 4-5 méteres szintkülönbségben gyorsan suhant a bicaj, pedig még hajtani sem kellett. Gyalog is szívesen sétálgattam: azt már barátokkal, többnyire Dezsővel kettesben. Akkor azt úgy hívtuk, hogy mentünk egyet lógni, azaz csak úgy, kijelölt terv és cél nélkül. Bátyám osztályában kezdődött Nyíregyházán az iskolai angol oktatás: Ők — kvázi elegánsan — goingolni szoktak. Mi, Dezső barátommal többnyire a Széchenyi utca végén volt vasúti temetőig mentünk, ott le-leültünk egy sír szélére, egy korhadó padra és világmegváltó terveinkről vitatkoztunk. Elsősorban Dezsőnek volt már ilyenje: ő utazó, világjáró, felfedező lesz. Erre módszeresen készült. Segítségére volt a családja nagy könyvtára: nagyapja gimnáziumunknak egykori tekintélyes földrajztanára, ehhez járult még elhalt édesapjának is szép gyűjteménye, lexikonok és hasonlók. Hallatlan ékesszólással beszélt az egyébként inkább csendes, szótlan fiú, és bennem rácsodálkozó közönséget talált. Hozzászólni, vitába szállni nem állt módomban, mert számomra teljesen ismeretlenek voltak ezek, a gimnáziumi tananyagban egyébként szereplő