Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Kováts Judit: A tizenkilencedik század beköszönése

A vészterhes időkben jól meglátszott, mit is érnek a felsőségek, és én úgy tapasztaltam, nem sokat. Első perctől sürgettük mi lázasan a Helytartótanácsot segedelemért, mert nem volt se akkor, se máskor elegendő tehetségünk népünk megsegítésére. Már sokszor megtapasztalván azonban a kormányszervek csigalassúságát, és jól tudván, hogy az ínség országszerte egyformán uralkodik, előre gondolkoztunk, és Karácsony havi gyűlésünkben meghatároztuk húszezer forint kölcsön felvételét, amiből még akkor rögvest vetőmagot vásároltunk a következő esztendőre. Alighogy engedni kezdett a tél, bekövetkezett, amitől tartottunk. Először idegen koldusok leptek el bennünketjöttek mindenfelől, más vármegyékből, sőt még Erdélyből is, temérdeken. A sajátjainkat se tudtuk azonban tartani, mit tehettünk hát, rendszabást hoztunk ellenük. Meghagytuk szolgabíráinknak, hogy különösen a széleken fekvő helységeket vigyázzák szorosan, be ne engedjenek egy idegent se. Inthetett bennünket Kővár vidéke a felebaráti szeretetre, meg arra, hogy a megélhetést kereső ember vándorlását nincs jogunk megtiltani, nem néztünk senkit és semmit, csak a sajátjainkat. Aztán megérkezett a dögvész, és pusztította az ekevonó marhát, amely már annak előtte is fúvódott fel és hullott rakásra a falevelektől és gallyaktól, amin tengődött, mert mint ahogy gabona, úgy takarmány se igen volt semerre. Ráadásul az árvíz úgy rajta maradt a földeken, hogy sokfelé se szántani, se vetni nem lehetett. És ez nagyon nagy bajt jelentett. Az ezernyolcszáztizenhetedik esztendő Böjtmás havára gyakorlatilag az egész vármegyében elfogyott minden gabona. Aztán a rozs, a köles, a zab, meg a korpa is. Amikor már semmi kenyérnek való se akadt - mit tehetett mást a nép, hogy megérje a holnapot megette a mindig újjáéledő reményt, a jobb életet rejtő vetőmagot. Amikor az is elfogyott, a tengeri szárából, csutkájából meg fakéregből sütött kenyeret, aztán füvekre, gyökerekre fanyalodott. Akkor már ritka jó eledelnek számított a tejben főtt sarjú vagy fű, ilyesmi azonban legfeljebb annak a tehetősebb parasztnak az asztalára került, akinek megmaradt a marhája. Elkezdtek jönni, nemsokára pedig özönleni, a panaszos beadványok a vármegye minden zugából. Előbb vagy utóbb az összes helység megkeresett bennünket és elsírta keservét, semmije sincs, a jószág a dögvészben pusztult el, a pityókát, a tengerit, a zabot, a szénát a víz vitte el, az adót nem bírja fizetni, a katonaságot nem képes tartani, utolsókra jutott. És kértek, könyörögtek, élelmet, adóelengedést, a katonaságtól való megszabadítást. Csupa olyasmit, amihez vagy hatásköre, vagy tehetsége nem volt sose egy törvényhatóságnak se. Nem volt semmi fundusa az én Szatmár vármegyémnek se - pedig jó lett volna, ha ilyen időkre képződött volna valami - a vármegyei kassza meg, az adót már régóta képtelenség lévén rendesen beszedni, olyan üres és lyukas volt, hogy kölcsönökért se nagyon folyamodhattunk. Amit csak lehetett, és amire képesek voltunk, azt azért hiányosság nélkül megcselekedtük, bátran állítom. Járásbeli szolgabíráinknak hetente hagytuk meg, hogy a birtokosokat, a tehetősebb communitásokat, a lelki pásztorokat, és úgy