Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Kováts Judit: A tizenkilencedik század beköszönése

általában véve mindenkit, a keresztényi kötelességre szüntelen figyelmeztessenek, a sietős segítségadásra noszogassanak, az adózó népet a tavaszi vetésre maggal segítsék. És aki tehette, adott. Életet, készpénzt - ingyen, kölcsön - annyit, amennyit és ahogyan tudott, csak hát kevés volt, minden kevés volt. Sorsdöntő lépésre szántuk el magunkat, az előző esztendő karácsonyakor kölcsönpénzből vásárolt vetőmagot kiosztottuk a legrégebben éhezők között. Egy csepp volt a tengerben. Újabb segedelem kellett, de nagyon gyorsan. A Helytartótanácsra végképp nem volt időnk várni, úgyhogy kénytelen-kelletlen ismét kölcsönöket vettünk fel, egyiket a másik után, a földesuraktól, a Károlyi-háztól, mindenkitől, akitől csak tudtunk. Az eget a földdel összekölcsönöztük, de még mindig jöttek a jelentések, még mindig befelé mentünk az ínségbe, még mindig hullott a nép. A nyomorúság alátámasztására rendre-sorra szil és hársfa kéregből őrölt és sütött kenyérmintákat csatolgattak a könyörgök. A pecsétek feltörése után szikkadt, megfeketedett, piszkos kőre hasonlító valamik hullottak elénk. Most is elképzelhetetlen számomra, hogy tudott a fog beleharapni, és hogy bírta megrágni azt a kenyérnek csúfolt szörnyűséget. És bizony, orvosunk intelme valóra vált, attól a fakéreg kenyértől embereink ugyanúgy felfúvódtak, mint a jószág a falevéltől, és végső soron ugyanúgy éhen haltak, mintha semmit se ettek volna. Hogy utolsókra jutásunkat valóságosan is meglássa végre a Helytartótanács, a Havasoktól a Mezőségig helységről-helységre bejárva az egész vármegyét, összeírtuk az éhezőket. Annyi élelemmel számoltunk csak, amennyitől még éppen, hogy életben lehetett maradni, egy akkora számot kaptunk azonban, amelytől elborzadtunk, amikor megláttuk: tizenkilencezerhétszáznegyvenkilenc lakosunk állt az éhhalál szélén. Úgy éreztük, mi már képtelenek vagyunk bármit is tenni, ha felülről nem kapunk végre valami segítséget, lakosaink mindannyian halálfiai lesznek. Mert az éhezők, a betegek után akkor már a halottak hosszú listái jöttek és jöttek megállás nélkül. Egyik helységünkben tizenhét, a másikban huszonnyolc, a harmadikban hatvan ház állt üresen, százan, kétszázan, háromszázan szenvedtek éhhalált. Németiből Abonyi József városi kapitány háromszáznyolcvanöt saját éhen halt lakos listáját nyújtotta be, de összeírt még száztizenkilenc ismeretlent is, akiket pont náluk ért utol a halál. Mert hiába volt a szoros vigyázás, az utolsó ínségre jutottak vándorlását se a németiek, se mások nem bírták megállítani. Abonyi városkapitánynak se volt fogalma róla, honnan hajtotta azokat a szerencsétleneket hozzájuk az éhség, akiket a város határában, kénytelen-kelletlen, neki kellett eltemettetni. Miután feletettük a vetőmagot, miután szünet nélkül szólítgattuk a tehetősebbeket, miután mindenhonnan kölcsönöztünk, ahonnan csak lehetett, Pünkösdre odáig jutottunk, hogy már semmi élet se volt az egész vármegyében, sehol sem. És hiába volt oly közel az aratás, még két hónapot ki kellett bírni. El se tudtuk képzelni hogyan és miből, mert azon kívül, hogy vártuk, rendületlenül vártuk a felső segedelmet, közben pedig szünet nélkül, kimerítő részletességgel tudósítottuk romlásunkról és pusztulásunkról a kormányszéket, már semmit se tehettünk.