Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

és főztünk kávét. A sok szalonna és kolbász ott verte a fejünket, hogy fel volt aggatva. A fiúk akarták vagdalni, de én nem engedtem. Aztán odaálltam a kolbászhoz, és mindegyiknek szakítottam egy szálat, persze magamnak is. így megköszöntük a szállást, és elindultunk korán reggel. Mentünk. Nagyon szép és finom földek vannak arra mindenütt, és gazdag nép lakja. Mentünk mulatozva. Úgy 10 órakor már elértük a zászlóaljat. Elmentünk mindegyik a saját századához. Ott voltak csakugyan Budanajovic községben. Ott voltunk vagy 4 vagy 5 napig. Jó minázst kaptunk, szép civil kenyereket faszoltunk, annyit, hogy nem bírtuk fogyasztani, italt, bort és rumot. Egy szép napon elindultunk, irány Ruma város, nem messze volt. A város mellett, az állomásnál volt nagy térség, ott letáboroztunk. Mindenfelől sok katonaság gyűlt oda. Ott voltunk a síkon két napig, vártuk a vonatot, de azt nem tudtuk, egy sem, hogy hová fogunk menni. Estére én aztán elmentem az állomásba egynehány emberrel szalmát és fát faszolni, mert hideg volt. Kikaptuk a szalmát és a fát, és jöttünk vissza. Ahogy jöttünk, a katonaság közt kérdezem a tüzérektől fennhangon, nincs-e köztük Hoó nevezetű. Ezt meghallotta Hoó Bálint és Tóth Jóska, és mindjárt kiáltottak, hogy arra menjek. Este volt. A fiúkat elküldtem a szalmával, a fával. Én ott maradtam a két fiúval a tűz mellett. Hálálkodtunk, hogy hála Istennek, kiszabadultunk Szerbiából. Volt nálam egy kulacs ital, beszélgetés közben többen elfogyasztottuk. Aztán elmentem tőlük a csapatomhoz. Másnap éjjel felültünk a vonatra és jöttünk. Örvendeztünk, hogy megyünk Magyarországra. Úgy délben ki is szálltunk a vonatról Sid város mellett, és mentünk gyalog vagy 4 kilométert Adesőc községbe. Ott elkvártélyoztak bennünket, kit hova, szét az ereszekbe és üres, rossz istállókba. Már közel volt a karácsony is, az újév is, azaz közelgett az 1915-ik év. Itt megint jó minázst kaptunk, meg pénzünk volt, és aki akart, pénzért az asszonyok is főztek neki. Italt is kaptunk, meg még csomagot is karácsonyra, mert rettenetes sok volt az állomásokban mindenfele, akinek a gazdája odamaradt Szerbiában, és azt szétosztották az élő katonák között. A sok elcsigázott ember között sok meg is betegedett, és sokan kolerások is voltak. Mindig oltogatott bennünket az orvos. A kolerásokat külön más faluba szállították, a többit - kit hova - kórházakba. Az ottani vizet is ártalmasnak találták az orvosok. A pap felesketett bennünket a templom előtt, hogy nem fogunk ott nyers vizet inni, hanem a szakácsok felforralják, kihűl, és úgy isszuk. De bizony azt nagyon kevés ember tartotta be. Én is nagyon megbetegedtem, egy hétig nagyon rosszul voltam, csak feküdtem a nagy hidegben egy szekérszínben a fiúkkal. Az orvos elibe nem mertem menni, mert féltem, hogy a kolerások közé fog küldeni. Aztán hála Istennek kilábadoztam a bajból, de azok végül szerencsések voltak, akik meg nem haltak, mert a kórházból mikor kigyógyultak, voltak szabadságra is haza. Abban a faluban voltunk 7 hétig, ott voltak Hoó Bálinték is, többször beszéltem velük, meg mulattunk is együtt. Ok kaptak hazulról csomagot. Aztán elmentek, és mi is elmentünk onnan vagy 8 kilométerre egy kis városba, Tovornikba. Ott is voltunk egy pár hétig. Ott jobb helyünk volt, rukkoltunk. Oda kaptam a feleségemtől az arcképét. Történt