Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

elöl menjen mint előőrs {Forpatrut), melyben én is voltam. Mentünk elöl, nagy köd volt, nem láttunk 50 lépésre sem. Egész nap erdőkön, hegyeken, egymást kézen fogva húzgáltuk fel, majd úgy 12 óra tájban értünk egy kis faluhoz. Az eső nagyon esett. Ott volt egy szép templom is, nem volt már egy lélek sem, elmenekültek. Csak egy szerb tisztiszolgát fogtunk meg. Ketten voltak, de az egyik elmenekült, hiába lőttünk utána, így őt vittük magunkkal. A századunknak többi része jött utánunk közel. Azután megint jött az egész brigád, és így délután a mi századunk harcolt egy kicsit a szerbekkel. Ahogy mentünk, a szerbek elkezdtek lövöldözni. Mi is hozzáfogtunk, és hurrát kiabáltunk. A szerbek meghátráltak, többet lelövöldöztünk belőlük. El is fogtunk 6 lovat szépen felnyergelve. Haladtunk tovább, nagyon nehezen, mert már nagyon fáradtak és éhesek voltunk, de még mindig nem értük el azt a hegyet, ahova kellett nekünk menni. A főhadnagy úr nagyon bátor ember volt, mikor estére a hegy alá értünk, azt mondta: nagyon vigyázva menjünk, a tetőn biztosan lesz szerbek. Mentünk felfele az egész század svarmléniában, de nagyon nehezen. Ott már hó is volt. Sok régi holttestet találtunk szanaszéjjel a mi csapatainkból. Szeptemberben - ahogy rükcug volt Szerbiából - azok ott maradtak, és a szerbek nemhogy eltemették volna, hanem még a ruhát is leszedték róluk. Csak a fehérnemű volt rajtuk. A sok elavult hullát a madarak ették a vadonat hegységbe. A hegytetőn a sok hulla közt mi is helyet foglaltunk. Hideg volt, a hó esett és nagy sötétség volt. A főhadnagy úr és a kapitány úr parancsolták, hogy svarmléniában lefeküdni a hóra, és lehetőleg a legnagyobb csendben lenni. Akárki közeledik hozzánk, azt haltolni, mert a batalionunknak ide kell jönni az éjjel, de a szerbek is itt vannak a hegy alján. Alig mondta ezt el a főhadnagy úr és a kapitány, észrevettük, hogy jön valaki a nagy sötétségben. Azt gondoltuk, hogy a mi csapatunk érkezett meg, de nem az volt. A főhadnagy úr mindjárt kiáltja, (hald, ver da) állj, ki vagy. Azok feleltek szerbül, ők meg azt gondolták, mi szerbek vagyunk. Akkor a főhadnagy parancsolta: lőni (sihsen)! Lőttünk és nagy hurrát kiabáltunk. Azok elszaladtak, de nem messze, így ott fagyoskodtunk éhen reggelig, mert nem jött a csapatunk, a nagy sötétségben nem talált oda. A szerbek késtek, mert ők arra a nagy hegyre ágyút akartak állítani, de mi elébb odamentünk. Hallottuk egész éjjel, hogy kiabáltak, hajtották az ökröt az ágyúba. Rálövöldöztünk arra a patrulra. Akkor visszatértek az ágyúval, mondták, már itt vannak a vékonylábú svábok. Persze ha ők tudták volna, hogy mi olyan kevesen vagyunk ott, akkor minket megettek volna azon az éjszakán. Aztán sokára, valami nagy nehezen megvirradt, de a zászlóaljunk még nem érkezett meg. Láttuk, hogy előttünk a hegy alján annyi a szerb, mint a zsámiska, de hogy ködös reggel volt, nem voltunk egész biztosak benne, hogy ellenség-e vagy a mi csapatunk. Dévánkoztunk rajta, hiába kukkereztünk, nem tudtuk jól elösmerni. Engem elküldött a főhadnagy úr 4 emberrel, hogy csússzunk valahogy közelebb hozzájuk, és a kukkerrel nézzem meg biztosan, kik azok. Én sem voltam rest, egy kicsit sajnosán esett, de hiába, parancsot megszegni nem lehet. Volt egy magyar ember, freiter