Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

hittem neki. Ahogy megyünk egy kis sima dombos kaszálóról lefele, akkor egyszerre csak gyorstüzet adtak közénk a szerbek. Mi - igaz, hogy kevesen voltunk - megfutamodtunk visszafele, fel a kis dombra. A golyó úgy sípolt a fülemnél, mint az apró csirkék. Ahogy felértünk a hegyre, egy freiter elesett, és úgy hömbörgött lefele. Ahogy szaladtam, kiütötte a lábat alólam, és én is elestem. Abban a hiszemben voltam, hogy meglőttek engem is. A többi persze elszaladt. Próbáltam felállni, nem és nem bírtam. Csak azt gondoltam, azért nem bírok, hogy meg vagyok lőve. Addig próbáltam, egyszer aztán sokára fel bírtam állni, és elszaladtam. A freiter ott maradt. Azt mondom a fiúknak: egy freiter ott maradt. Ők mondják: hát maga nincs meglőve? Azt tudtuk, maga is meg van lőve, azért maradt ott. Erre a freiter is ott termett, és feleli, én is itt vagyok. így eljöttünk mind. Jelentettem a főhadnagy úrnak, hogy ott van az ellenség, még nem ment el. Már akkor késő este volt. Vártam, azzal a reménnyel voltam, hogy tetszenek utánam jönni. Igen, felelte, mást gondolt az alezredes úr, már későnlötte az időt, és így majd holnap fogjuk megkezdeni korán reggel. Ahogy mentünk visszafele, hogy ott találtuk a sok szerb halottat, az a másik káplár nem iszonyodott motozni őket. Még nem voltak nagyon szagosak, mert azelőtt nap lövöldöztük le őket. Ezelőtt nap, mikor meghátráltattuk őket, ahogy odajött az ötös és a 34-es batalion, hajtottuk őket. Ahogy mentem a tölgyfabokrok közt és egy freiter mellettem, nagy fegyvertűz volt. A 34-esek még danolva mentek előrefele, olyan bátor gyerekek. Ahogy megyek, éppen ott mellettem lövést hallok. Közelre megállottam és néztem a freiterre. Ő már célzott is, de nem láttam, mire. Gyorsan oda is lőtt a bokorba, odanézek, hát látom, hogy lelőtt egy szerbet. Akkor mondta, hogy elébb énrám lőtt, és aztán ő is célozta a szerbet, a szerb is őt, de ő ügyesebb volt, és pofon lőtte a szerbet. Az rögtön szörnyethalt. A gaz szerb olyan vakmerő volt, hogy a többi hiába elszaladt, ő ott maradt. így haladtunk tovább. Aztán egy hiába látta, hogy már megfogjuk, és jobb lesz, ha leteszi a fegyvert. Ő nem, hanem kivette a zsebéből a bombát, és akarta egy közlegényre dobni, aki éppen őhozzá egy pár lépésnyi távolságra volt. Az mindjárt odalőtt neki, és szájon találta, az hulla lett. Egy másik megint éppen ott, szurony közt volt, mégpedig altisztek vették szurony közé, és mégis eldobta a bombát. Ketten sebesültek tőle. Egy Zugszführer akarta agyonlőni, de a többi nem hagyta. Én is ott voltam a közelében, aztán átadták a treinekhez. Visszatértünk a dekunghoz. Ahogy mentünk visszafele, hát halljuk, hogy egy 34-es káplár nagyon sír. Egy fiatal fiú közeledik felém. Kérdem tőle, miért sír, kolléga, hiszen már elszaladtak a szerbek, talán meg sem állnak Gragulavácig.

17 Felelte: jaj, a bátyám meghalt, itt fekszik valamelyik bokor alatt. Azt mondják, megkereste, de már nem beszélhetett vele, mert már hulla volt. Könnyével locsolta és otthagyta. Másnap korán reggel csakugyan elindultunk a szerbekre rohamot csinálni. Mentünk svaromléniában, egyenesen a dekungjának. Akkor is mentem elől mint gefeksz-patrul, Kragujevác