Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Sallai József: Gazdagító örökség

tettekre és áldozatokra ösztönző, egész életre szólóan motiváló értékeiről. Ez a szíveket egyesítő és erősítő, életközeli tájélmény tágul majd később országossá, hazafias, édes érzésekké, hazaszeretetté. Az élet hagyományos terét jelentő kisközösségek tehát nem zárkóznak önmagukba, még nem is csupán egymás mellett léteznek, hanem összetartozó egészet alkotnak, a nemzetet, míg a kisközösséget szervező lokális szellemi örökség a nemzeti identitás alakítójává lép elő. A hagyomány egyidős a társas viszonyban élő emberrel, mert a közösség teremti azt és fordítva: a hagyomány teremt közösséget. Ez a kölcsönös egymásra hatás táplálta a múltról szóló közös ismeret egyre nagyobb szerephez jutását. A hagyománykincs ugyanis gyökereket, identitást adott, erősítette az összetartozás érzését, mozgósító és megtartó erőt kölcsönzött birtoklóinak. Közérdeknek tartották tehát az elsajátítását, ezért apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szállt - amint a közös származás, a vérrokonság tudata - a szájhagyomány útján. így őrizték őseink is századokon át a turulmondát, a csodaszarvasmondát és a honfoglalást, amíg aztán leírták azokat. Könnyű volt nekik akkor, mondhatnánk ma. Ok nem a gyorsuló időben éltek, az ismeretek még nem gyarapodtak olyan gyorsan. Az egymás közti állandó ismétléssel mindent el lehetett tapasztalati úton sajátítani a valós együttélés közösségében, amely nemcsak a lehetőséget biztosította ehhez, hanem ellenőrizte is az eredményt. De a hagyomány később is meghatározó maradt, amikor már törvények születtek, mivel a központi szabályozás nem jutott el mindenkihez. A társadalom kis egységekre való osztódása, a közösségi kötelékek lazulása új helyzetet teremtett. Az új feltételek között azonban nem a helyi hagyomány szerepe változott meg, hanem csak az átadás módja, ami az írásba foglalt hagyomány térhódítását hozta magával. A történeti forrásokban rejtőző értékek feltárásával és közkinccsé tételével foglalkozó hely történetírás hazánkban már több évszázados és sikeres múltra tekint vissza. Fokozatosan kialakultak szakmai műhelyei is: levéltárak, múzeumok, könyvtárak, statisztikai hivatalok, egyetemi-főiskolai tanszékek stb. Az idők során szakképzett kutatók, történelemtanárok és - egyes változatait - a legkülönbözőbb felkészültségű amatőrök egyaránt művelték. De tekintettel arra, hogy a szakma teljesítményét eddig többen is összegezték, itt csak utalni szeretnék néhány jellemző, tartalmában Kelet-Magyarországot (is) érintő alkotásra, illetve a helytörténet müvelésének változó feltételeire. Közülük elsőként Bél Mátyás (1684-1749) Notitia Hungáriáé... címen megjelent nagy munkáját emelhetjük ki, amelynek kéziratban ránk maradt, Szabolcs megyére kiterjedő gyűjtése 1979 óta - Balogh István jóvoltából - magyar nyelven is olvasható. Forrásértékű ismeretekkel gazdagította a helytörténeti irodalmat Fényes Elek (1807-1876), majd jöttek a jeles millenniumi kiadványok, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, valamint a Borovszky-féle Magyarország vármegyéi és városai c. sokkötetes vállalkozások.