Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Sallai József: Gazdagító örökség

A két világháború között különösen a Tiszántúl vizsgálatában jeleskedett a Tisza István Tudományos Társulat, amely több debreceni egyetemi tanszék összefogásával végezte és irányította ezt a munkát. A második világháború után „a múlt eltörlésének" légköre nem kedvezett a hagyományok ápolásának. Inkább a marxista szövegek tanulmányozását helyzeték előtérbe, mint a múltat, amelyet nem megérteni akartak, hanem ítélkezni felette. Eltűntek az intézmények, iskolák nevei, a történelmi utcanevek - mint a Malom sor, Ér utca, Piac utca amelyek aztán sorra Leninre, Felszabadulásra, Vörös Hadseregre változtak. Titkolni kellett a katona-múltat, a nyugati fogságot vagy rokonságot, a polgári tulajdont, párt- és egyesületi tagságot stb. Hatására a családban megszakadt a hagyományápolás fonala. Akik viszont közösségük elhagyására kényszerültek, hagyományaik iránt az új helyen érdektelenséget tapasztaltak, következésképpen aztán el is felejtődtek. Az 1960-as évektől az agrárpolitika még erőteljesen megritkította a határneveket, de a helytörténetírás némi lendületet is kapott. A Kossuth Lajos Tudományegyetem és a Déri Múzeum történészei Szabó István professzor ösztönzésére, máshol a szaktudomány pesti, szegedi művelőinek a kezdeményezésére stb., majd a Hazafias Népfront egy-egy hozzáértő elkötelezettjének a támogatásával (mint Nóvák József, Morvay Péter, Töltési Imre) az egyetemi, főiskolai oktatók, levéltári, múzeumi szakemberek és mások egész sora vett részt szerzőként, szerkesztőként, lektorként a hely történetírásban. Sorra jelentek meg a hajdúvárosok monográfiái, a levéltári, múzeumi évkönyvek, a tanszéki „Acta" sorozatok, esetleg a honismereti pályamunkákat közreadó füzetek, mint a Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban c. sorozat. Benda Kálmán pedig rendszeresen felvállalta a folyamatosan gyarapodó kötetek szóban vagy írásban való ismertetését-értékelését. A Tájak-Korok-Múzeumok sorozatot több száz füzete tette ismertté. A rendszerváltást követően újra megélénkült a hely történetírás. Intézmények, egyházak, iskolák történetét, a gazdaság és gazdálkodás teljesítményeit, az ünnepek és hétköznapok hagyományait írták meg, sőt településmonográfiák sora készült el. A helytörténet iránt szinte folyamatosan olyan megújuló igény jelentkezik, amelyet nem múló divat táplál. Az önkormányzatiság kiépülésével párhuzamosan ugyanis erősödtek a közösségek, amelyek felismerték, hogy jövőjük formálásában építhetnek saját múltjuk, hagyományaik értékeire. Megtartó és összetartó, önszerveződésüket gazdagító, önazonosításukat fejlesztő erőt látnak az élő tradíciókban - joggal. Azt pedig már történelmi tapasztalatok igazolják, hogy a múlthoz így kötődő, azzal együtt élő egyének sajátjuknak, otthonuknak érzik szűkebb hazájukat, amelyben ők nem csupán lakosok, adózó termelők, hanem öntudatos polgárok, jövőjükben bízó, döntéseket hozó és vállaló emberibb emberek. A kulturális és más sikeres értékek szemléjét kínáló település ugyanis előbb-utóbb gazdasági előrelépésben is reménykedhet, mert ezáltal növelheti az idegenforgalmat, testvérvárosi kapcsolatokat építhet, különféle támogatásokhoz juthat stb. Az érveket még sorolhatnánk