Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Kövér György: Az eszlári pünkösdi „népizgatottság” (1882. május 29.)

íveken már mintegy 1500 forintra rúgó summa halmozódott fel. Lichtmann tehát, amenynyiben tényleg tett ajánlatot Solymosinének, nyilván erre utalt, ám legfeljebb hozzávetőlegesen tudhatta, hogy a különböző települések mennyit adhattak már össze. Az alispán egyébként, az engedély nélkül nyilvánosan gyűjtött összeg megyei letétbe helyezését rendelte el. (így már jobban érthető az alispán idézett jelentésében tett megjegyzése is a megyebeli zsidók egy részének „tapintatlan" viselkedéséről!)

18 Hivatalosan gyökeresen változtatott a gyűjtés legitimitásán, amikor az Izraeliták Országos Irodája június 7-én felajánlotta az akkorra országosan összegyűlt 5000 forintot a belügyminiszternek, aki a kitűzött jutalmat másnap körrendeletben minden törvényhatóság tudomására hozta.

19 A fentiek fényében, aligha véletlenül, 1882. augusztus elején Verhovay is visszatért az esetre: „ ...mondja meg igaz hitére, van-e abban igazság, hogy pénzt ígértek, ha egy leányt elfogad Eszter helyett? - Úgy volt az, kérem alásan, hogy mikor a kis fiú által kipendült a dolog és a törvény kezébe vette az ügyet, nagyon sok idegen zsidó fordult meg a falunkban. Én nem igen láttam őket, mert amint mondják, leginkább alkonyatkor jönnek, én meg mióta lányom elveszett, alkonyat után félek kitenni a házból a lábamat. Nappal se igen szeretem a port verni, ha csak nem muszáj. Egy nap mégis muszáj volt, kimentem és kimenőben az utcán láttam egy csomó nem a mifalunkbeli zsidót. Közöttük volt a gazdag Lichtmann. Mutogattak rám s mire tova jártam, Lichtmann utánam jött s hogy egy szóig igazat mondjak, így szólított meg: »Hallja Solymosiné, ha Eszter leánya az éjjel haza kerülne és el nem tagadná, ezer forintot is kaphatna.« »Adják elő a lányomat, feleltem én neki, vissza veszem én azt pénz nélkül is. Nem kell nekem a világ kincse se, csak a lányomat még egyszer láthassam.<?"

20 Solymosiné tehát félt valamitől, bár sötétedés után mások sem szívesen csatangolnak az utcán. Közvetve azonban a Függetlenség riportja egyenesen cáfolta „különtudósítójának" korábbi értesítését mind Solymosiné „betegségéről", mind házának „megrohamozásáról". Ráadásul a kijelentés „ezer forintot is" formulája megenged egy, a jutalom bizonytalan felső határösszegeként való értelmezést is. Az ún. „vesztegetési ügy" egy év múlva még a tárgyaláson is előkerült (a „gyülekezés" nem!): „Elnök [Lichtmann Józsefhez]: A vizsgálóbíró által kihallgattatott arra nézve, hogy maga Solymosiné leányának eltűnéséről szólva, neki egyszersmind 1000frtot helyezett kilátásba, hogyha egy leányt, mely éjjel érkezik majd meg, magáénak fog vallani. Tanú: Ezer forintot nem ígértem, hanem csak 200frt-ot és pedig azért, mert éppen azon a napon a csapláros Szent-Mihályból azzal a hírrel jött oda, hogy egy leány ment SzentMihály felé, s alkalmasint beszélt is vele, mely mindenféle jelek szerint Solymosi Eszter. 18 Egyetértés, 1882. jún. 3. A gyűjtés célja saját bevallásuk szerint az volt, hogy a befolyó pénzből „Solymosinét megjutalmazzák, ha eltűnt leányát, vagy annak hulláját előteremti, sőt akkor is, ha megkér késében segítségére lesz a hatóságnak. A pénzt az is megkaphatja, a ki sikerre vezető közléssel támogatja a hatóságot. " Ez egyébként az Eszter hazatérésével kapcsolatos felfokozott környékbeli várakozást is érthetőbbé teszi. 19 Egyetértés, 1882. jún. 12. 20 Függetlenség, 1882. aug. 6.