Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)
Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Láczay Magdolna: A szabolcsi nemesség társadalmi tagozódása a 19. század első felében
vezetőket, ahol a rendi részvétel ennél sokkal jelentősebb, mondhatni meghatározó. Végül az utolsó megyei kimutatás, az 1865-ös választói névjegyzék régi jogon regisztrált adatait vetettük egybe az általunk feldolgozottakkal, és ez alapján megállapíthattuk, hogy a kiegyezés előtti társadalomban sem csökkent a magát a nemesség kiváltságával jogokhoz juttatni kívánók száma, a más kategóriákba átlépők vagy a rendi nyilvántartásból kimaradók aránya egészen kicsi. A majd egy századnyi áttekintést csak jelzésszerűen zárja az 1895-ös mezőgazdasági statisztikára való hivatkozás, mint ami már a kisnemességet, mint vesztes generációt állítja elénk, hiszen ez az a statisztika, ahová már csak töredékesen juthattak be. A dolgozat a fenti számvetés mellett párhuzamosan igyekezett bemutatni az átalakuló megyerendszert is, amely a 18. századi centralizáció eredményeként és ellentéteként maga is szakszerűbbé vált, hivatalai differenciálódtak, politikai aktivitása nőtt. E tekintetben hasonlóság fedezhető fel az ország más megyéivel, például azokkal, amelyek korábban nem néptelenedtek el, ahol a betelepítések nem váltak nagy méretűvé, a nemesség viszonylag magas számban megmaradt, és ezáltal a megye hivatalai a rendi érdekeknek a védelmében álltak szemben az udvari adminisztrációval. Példaként említhetnénk Veszprém megyét a Dunántúlról, és Zemplént a szomszédságból. A megyei statútumok szinte ugyanazon időben készülnek, hivatalait a táblabírói vagy másképp a középbirtokosnak tartott réteg veszi a kezébe, de Szabolcsban nem rendelkezik jelentős vagyonnal ez az elit, amely végül a reformfolyamatokat vezényli majd. Ennek előzményeként is értékelhetjük a 18. század végi nemzeti felbuzdulás szabolcsi eseményeit, ami vetekedett radikalizmusában a zempléniekével, sőt a főispán választás tényével egyedülállóan cselekedett. Megkockáztatjuk, hogy a lengyelek hatására vagy saját rendi tudatuk és a modern eszmék összekeveredésével sajátos rendi demokráciát akartak bevezetni. Ennek realitását még elméletileg sem könnyű megbecsülni, kísérletet tett rá Szegedy László, aki úgy véli, hogy a köznemesség sajátosan értelmezi a „társadalmi szerződést", amely közte és a hatalom, azaz a király között fennállt, és annak épp a vizsgált időszakban a megújítását egyfajta visszarendeződésben látta. Szerinte nem idegen Bessenyei Györgytől sem ez a nemesi értelmezés, aki a polgári köztársaság kívülről tanult elméletébe a magyar hagyományoknak megfelelő kiváltságolási elveket is be akarta venni. A valóságban ez az elmélet vesztésre volt ítélve, de a köznemesség nagy létszáma, a reformkorban betöltött szerepe, a kiváltságos lét tudatának a megerősítését jelképezte a jogkiterjesztés hangoztatásában, és valójában képes volt ezt, ha nem is teljességében, de a hatalmának részleges átmentésében érvényesíteni. A Tiszántúlon, ahol a reformált valláson lévők magas száma és a szabadságküzdelmek amúgy is lazították az udvartól való függés érzetét, a fenti elmélet szerint ez a sajátosan magyar értelmezés a kis- és birtoktalan nemességnek az utolsó esélyt jelenthette a hatalomhoz való kapcsolódásában. A Dunántúlon, ahol a gazdasági átalakulás előbbre tartott a megyék zöménél, 1848 forradalmától mást várhattak.