Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Változás és folytonosság - Takács Péter: A szántóvető foglalkozás és a vele kapcsolatos állattartás feltételrendszere Aranyosszéken az 1820-as években

évi egy-két tyúkon, többnyire háztartásonként adni szokott 10 tojáson kívül szinte semmit nem vallanak a szárnyas állatokról, csirkékről, tyúkokról, kappanokról, libákról, kacsákról. A lakosok vásározási helyeik között - egy-két hetipiacot tartó város mellett rendre három-négy olyan távolabbi települést emlegettek, amelyeken állataikat adtákvették több-kevesebb haszonnal. Feltételezhetően nem fordítottak volna gondot az említett vásáros helyek megnevezésére, az állataik eladásával, vételével kapcsolatos emlegetésükre, ha nem forgalmazták volna ezeken a távoli vásárokon marháikat, lovaikat, egyéb jószágaikat. Ha az állataik számáról nem is informáltak bennünket a vallomástevők, annál részletesebben tájékoztattak az állattenyésztés feltételeinek milyenségéről, a rétekről, legelőkről, itatóhelyekről, a szénaszerzés lehetőségeiről. Az aranyosszéki szolgálónépek vallomásaiból egy félig rideg, félig istállózó állattartás rajzolódik elénk, amelyiknek feltételrendszerében a legelő dominált. A korabeli lakosság- és családszámhoz viszonyított nagy határú aranyosszéki falvakban - hihetnénk - legelő bőven állt rendelkezésre. A lakosok mégsem így vélekedtek. A legtöbb településen panaszkodtak ennek szűkösségére, rossz minőségére, marháik számára elégtelen voltára. Ennek kettős oka lehetett. Részben maguk is sok állatot tartottak - szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, lovat -, másrészt a szabad székelyek, armalisták és földbirtokosok szorították meg őket a legelők használatában. Az állatok magas számával függhetett össze a kétnyomásos gazdálkodás általánosan elterjedt volta. Ezt látszik igazolni az is, hogy a falvak többségében a réteken nem takartak sarjút, hanem a széna betakarítása után a legelő állatokkal etették meg az újra sarjadó füvet. De szóljanak mindezekről a megesketett falusiak. Alsószentmihályfalva viszonylag nagy határában a lakosok marhái számára elegendő volt a legelő, és jó füvet is termett. Idegen határra nem szorultak ugyan marháikkal, de a rétek szénájának feltakarása után kénytelenek voltak a növekedő sarjút legeltetni. Tették ezt annak ellenére, hogy a sarjúra is rászorultak volna, de inkább pénzért vásároltak szénát, semmint állataikat idegen határokon bérelt legelőre hajtották volna. A legelőjükön keresztül folyó Aranyos vize jó itatóhely volt, de a határban és a faluban bent lévő források és kutak is alkalmasnak bizonyultak a jószágok itatására. Bágyon lakói - 7700 holdnál nagyobb kiterjedésű határuk ellenére - megszorultak a legelőkben. Az nemcsak kevésnek bizonyult, hanem „bokros, sovány" volt úgyannyira, hogy heverő marháikat „más falu legelőjire/!/is kenteiének" voltak „fizetés mellett kiadni". Dombos, hegyes, oldalas helyen lévő rétjeiken jóféle, „marhák hizlalásra igen alkalmas" szénát kaszáltak, de sarjú azokon nem termett. Itatóhelyük - főleg a legelőkön - kevés volt. Egy patakocska „megdugásával", vizének felduzzasztásával csináltak itatóhelyet, de bent a faluban bővizű kútjaik voltak, s „kivált estve, reggel" ezekből itatták marháikat. Más falu határain béreltek legelőt marháik számára, és pénzért vásárolták a szénát Csegez lakói, mert mind a legelőjük, mind a rétjük elégtelennek bizonyult. Itató helyeiket azonban - „mind benn a faluban, mind künn a határon " - olyan jónak vélelmezték, amilyeneknél „az országban sincs különb". Jó füvű, de szűk - az Aranyos szaggatásai miatt „mindinkább szűkülő" - legelője volt Felsőszentmihályfalvának, ahol a zselléreknek, egyéb szolgálóknak rétet nem is