Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Előadások 1848–1949-ről - Galambos Sándor: „A Kárpátok lejtőin komoly dolgok készülődnek” (Egy német város lapjai a magyar szabadságharcról)

A nagy távolság, a hírközlési nehézségek torzították az iserlohniak optikáját, ezért némileg leegyszerűsítve látták a Kárpát-medencei viszonyokat. A szembenálló felek közül az osztrákok oldalán sorolták fel a Jellacic vezette horvátokat és — igaz, hogy erővel kényszerítve — a cseheket és néhány lengyel ezredet. A másik oldalon a „ nemzetek valódi mintaképét, a tüzes magyarokat, a vad székelyeket, a szlovákokat, a románokat, a havasalföldieket, a ruténokat... és mindenekelőtt a vándorló forradalmár lengyeleket. " A tudósítások és elemzések mellett életrajzokat, pályaképeket is kaptak az iserlohni újságolvasók. Az Anzeiger két lengyel tábornokról, Dembinskiről és Bemről írt önálló cikkben elismerően és részletesen, egész életútjukat bemutatva, míg a Wochenblatt Pulszkyról és Görgeyről. Görgeyt a Pesther Zeitung cikkét átvéve rendkívüli személyiségként jellemezték: „0 a 19. század Washingtona, Magyarország és Európa Washingtona, aki tudja, milyen feladatot kell beteljesítenie. " (1849. június 30.) Pulszkyról már lényeges árnyaltabb képet festettek. (Ezt a cikket a dolgozat végén közlöm.) Ezek az érzelemmel átszőtt jellem- és életrajzok bizonyára nem maradtak visszhang nélkül az olvasók körében. Még inkább állhat ez a sajtóorgánumokban közzétett levelekre. Szép számú olvasói levelet kaptak a szerkesztőségek. A magyarok ellen harcoló egyik német tiszt 1849 márciusában kelt levele szerint jó jósnak bizonyult. Már ekkor megírta, hogy a háború végén Magyarország elveszíti önállóságát, és minden tekintetben legfeljebb a többi osztrák tartományjogaival élhet. Véleménye szerint egyébként a rendet és felvirágzást csak egy szervezett és nagy mértékű német bevándorlás biztosíthatja a meggyötört országban. Saját érzéseiről számolt be egy nagyszebeni gyógyszerész: „Félig koldusok, félig halottak vagyunk, de nem az ellenségeinktől, hanem a barátainktól. " A patikárius leírta, hogy habár a magyarok és a székelyek négyszer jártak a zömmel német lakosságú városban, és vittek, amit láttak, de az életet és a lakóházakat megkímélték. Ötödjére már hatezer osztrák katona érkezett, akik unalomból (mi másból, tette fel a költői kérdést a gyógyszerész, hisz a szászokon, testvéreiken csak nem akartak bosszút állni) felgyújtották és szétlőtték a várost, a mínusz 16 fokos hidegben pedig az erdőbe kényszerítették a gyerekeket és az asszonyokat, akik közül sokan ott haltak meg. Az Anzeiger közölte egy Aradról az utolsó pillanatban elmenekült honvéd elkeseredett levelét, amely Aradon kelt 1849. augusztus 26-án. A levél így kezdődik: „A legtragikusabb pillanatban írok Neked, amelyet hazánk átélhet. Elképzelhetetlen, ami három hete itt történik. " Érdekes, hogy a Kossuth pártján álló, Görgey-ellenes honvéd írásában a lap zárójelben magyarul is közli Kossuth szavait {„Megyek hova szem visz.") és a levélíró utolsó mondatát {„Ha nem lehetünk Magyarok — hah legyünk Oroszok. "). A Wochenblatt novemberben adta közre szó szerint Kossuth Lajosnak augusztus 15-én, Orsován keltezett szívszorító levelét, amelyben elbúcsúzik hazájától. A magyarok iránt érzett szimpátiát jelentheti talán az is, hogy gyakran a saját elnevezésükkel illetik őket, így: magyarén (többes számban). Hogy az iserlohniak nem maradtak csupán hűvös szemlélői a magyar ügynek, azt az is bizonyítja, hogy Róbert Hartmann helyi tanító két versét is publikálták az Anzeigerben, mindkettőt Magyarország címmel. Az egyiket még augusztus 18-án, amikor még nem tudtak a szabadságharc leveréséről, a másikat viszont már ennek ismeretében — szeptember 8-án. E második versében a tanító úr a Magyarország veresége fölött érzett fájdalmának ad hangot. Fohásznak is beillő utolsó két sorában végső elkeseredésében Istenhez fordul: „A szemem tele könnyel, a szám halálsápadt A világ urához könyörgök: «Küldjön fényt az árnyékvilágba.» "