Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 14. (Nyíregyháza, 2000)

Előadások 1848–1949-ről - Szabad György: A magyar 1848–49 európaisága

személyi igényességet jellemzi, hogy amikor összeférhetetlenség folytán a négy jelölt egyike nem vállalta a tisztséget Vukovics Sebő igazságügy-miniszter előterjesztésére, Kossuth személyes bizalmának és megbecsülésének jeleként is a jogvégzett Vörösmarty Mihályt a kegyelmi szék bírájává nevezte ki, aki eleget is tett a megbízatásnak. Az alapkérdésekhez visszatérve utalok arra, miszerint az 1848-as törvény vonatkozó rendelkezése jogot biztosított ugyan az uralkodónak (a kialkudott kompromisszum keretében) arra, hogy magyar csapatokat a határon túli felhasználásra rendelhessen miniszteri ellenjegyzés feltételével, de ennek még áprilisban pontosítása következett. A minisztertanács ugyanis április 22-én úgy rendelkezett, hogy a felség személye körüli miniszter az uralkodónak azokat a hadügyi vonatkozású rendelkezéseit ellenjegyezheti, amelyek megfelelnek a magyar hadügyminiszter előterjesztésének. Közvetve ezzel is összefügg az az egykorúan emelt, de egyes történészek által még a közelmúltban is felelevenített vád, miszerint a Batthyány-Kossuth-kormány, illetve a magyar országgyűlés késznek mutatkozott az európai szabadságtörekvések szolidaritásának rovására katonai segítséget biztosítani a Habsburg-hatalom számára az olaszok ellenében. A valóságban a magyar kormány és ezzel összhangban a népképviseleti országgyűlés olyan feltételekhez (az itáliai tartományokban „olly békés egyezség eszközlésére, melly egy részt a trón méltóságának, más részt az olasz nemzet alkotmányos szabadságának s méltányos kivonatainak egyaránt megfeleljen") kötötte az „olasz segély" megadását, ami egyet jelentett annak gyakorlati elhárításával. Ezt olyan időpontban tették 1848 júliusában, amikor a nemzet sem katonai, sem szervezettségi, de ugyanakkor sem politikai, sem morális tekintetben még nem volt felkészült a nyílt konfliktusra a tényleges szándékait még álcázó, a nyílt provokációktól valamelyest még tartózkodó, de a békebontás vádjait már megfogalmazó Habsburg-hatalommal. Bécsben a magyar „ajánlatban" kezdettől fogva időhúzó taktikázást láttak; szeptember 22-én pedig, amikor V. Ferdinánd aláírásával manifesztumban sorolták fel a magyar parlament és kormány „vétkeit", egyenesen azzal vádolták a „kétszínűnek" minősített magyar illetékeseket, hogy az alattvalói kötelezettségek megtagadására törekedtek, éppen az olasz tartományok feletti uralom veszélyeztetése idején. Tehát az udvar nem a nemzeti önkritikát túlteljesítők vádjait igazolta vissza. A magyar kormányzatot az alkotmányosság kérdésében egyébként sem a szűklátókörűség és szűkkeblűség jellemezte. Ismeretes — s remélem, hivatkozhatom a jelen lévő tisztelt osztrák és német kollégáimra is —, hogy Batthyány Lajos és mások korábbi megnyilatkozásai után 1848. március 3-án a reformellenzék megbízásából Kossuth által előterjesztett, és a bécsi fejleményekre oly nagy hatást gyakorló felirati javaslat a Habsburg-hatalomtól alkotmányos fordulatot követelt a birodalom minden országa és tartománya kormányzásában. Alkotmányosságot követelt azok számára, akiket ettől megfosztottak, mint a példaként és nagy tisztelettel idézett cseheket, és azok számára is, akik ilyen előzmények híján ugyan, de jogosan törekszenek alkotmányos kormányzásra. S mindez korántsem csupán a magyar reformellenzék európaiságátjellemző alkotmányos szolidaritási törekvéseit tükrözte, hanem azt a történelmileg megalapozott felismerésből táplálkozó érdekérvényesítő szándékot is, hogy a Habsburg Birodalomban ne maradjon bázisa az abszolutizmusnak. Különben ugyanis tartani kell attól, hogy az önkényuralom erői képesek lesznek annyi hatalmat koncentrálni az általuk ellenőrzött területeken, amennyi szükséges ahhoz, hogy a magyar alkotmányosságot vagy az alkotmányosságot bárhol a birodalomban képesek legyenek felszámolni. S hogy ez nem volt rémkép vagy a múlt kísértete csupán, az bebizonyosodott a Habsburg-hatalom elkövetkező uralmi periódusaiban is, sőt általánosabb érvénnyel más hatalmi viszonyok közepette is. Az, hogy alkotmányosság és abszolutizmus nem integrálható közös politikai képletbe,