Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

Zoltán a Kortársban kiemeli Czine „ifjúkori alapélményét": azt, hogy „az irodalom mindenekelőtt közügy, s nem a szavak öncélú cifrázása". A Nép és irodalom imponáló gazdagságban tárja a befogadó elé a három évtizedes pálya keresztmetszetét. Az „egész intellektusával, személyisége teljes mozgósításával írott" esszéiben (Grezsa Ferenc) Czine egy sajátos irodalomtörténészi éthoszt mutat fel: olyan tudósét, aki nemcsak szaktudománya gyér számú képviselője számára ír, hanem az olvasók szélesebb rétegéhez kíván szólni. A Nép és irodalom dolgozatai kiállják az újraolvasas próbáját és egyben biztosítják, hogy szerzőjük értékszemléletét nem homályosította el, ha személyesen is ismerte azt, akiről írt. Látókörének tágasságát jól jellemzi az a tény, hogy — bár „eszmélkedésének kiindulópontja Ady Endre költészete s a század első évtizedének irodalmi megújulása" (Rónay László) — ugyanolyan fölényesen birtokolja a tudást, ha Bródy Sándorról vagy „az írás erkölcsében feddhetetlen" Krúdy Gyula művészetéről vagy netán Kassák Lajosról értekezik. Czine Mihály irodalomértelmezői magatartását az az általa régebben kifejtett elv vezérli, amely szerint az irodalmat az élet részeként kell bemutatni, a művet pedig a személyes sors és az adott idő általános érvényű kifejezőjének kell tekinteni. Akkor is így gondolta, amikor pályatársai közül sokan a strukturalizmusra esküdtek, mások meg, később, a posztmodern szövegformálással, az önmagát reflektáló nyelv filozófiai-esztétikai problémáival foglalkoztak. Ő makacsul mondta az igazát. Pályája végén éppoly megszállottsággal, mint indulásakor. Hű maradt magához. Ars poeticája nem változott később sem; Herceg Jánost ünnepelve írta le, 1989-ben: „... az írást szolgálatnak tekintette. Tudta, vallotta: az írónak a maga népéről kell írnia, s annak az útját keresni". Czine Mihály is, aki — Dobos Lászlóval szólva az „igazmondó irodalom tornyát választotta egyszer s mindenkorra" — effajta vállaló, küldetéses irodalmár volt. A Móricz s a népi írók munkásságát tanulmányozva magasodott föl benne az „életakaratú művészetszemlélet" (Görömbei András). Ezért szólhatott oly meggyőző erővel a Nép és irodalom lapjain Illyés Gyuláról és Sarkadi Imréről, Németh Lászlóról és Veres Péterről, Tamási Áronról és Darvas Józsefről, Szabó Pálról és Nagy Lászlóról, Erdei Ferencről és Csoóri Sándorról... És aztán teltek az esztendők. 1988-ban antológiát jelentetett meg: az általa szerkesztett Erdélyi csillagokban. Kós Károlytól (Kiáltó szó) Farkas Árpádig (A megmaradás esélyei) negyvenhat szerző százharmincöt műve kapott helyet. Az olyan kiemelkedő alkotók, mint Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László, Nyírő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Bartalis János, Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Horváth Imre, Szabédi László, Kis Jenő, Kányádi Sándor, Székely János, Sütő András, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Szilágyi István, Király László, Farkas Árpád versei-novellái mellé fontosnak tartotta beválogatni a gyűjteménybe Bánffy Miklós, Sipos Domokos, Daday Loránd, Olosz Lajos, Szombati-Szabó István, Balázs Ferenc, Szentimrei Jenő, Salamon Ernő, Brassai Viktor, Szabó Gyula, Gellért Sándor, Panek Zoltán egy-két alkotását is. (A kötet