Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

— s ez nagy merészség volt akkoriban — hosszú évtizedek után először mutatott be néhány Végvári-verset, Reményik Sándortól.) 1997-ben Püski Sándor adta ki Czine Mihály utolsó könyvét, Németh László eklézsiájában címmel. Tanulságos a kötet recepciója: míg annak idején a Nép és irodalomról szinte valamennyi fontosabb folyóirat hozott ismertetést, addig az új könyvről mindössze az 1997. novemberi Hitel s az 1998. májusi Forrás közölt recenziót. A Hitelben N. Pál József értő kritikájának elején leszögezi: „A Czinejelenség olyan »sűrítmény«, személyes létével olyan üzenethordozó faktum, amelynek a stílus, a beszédmód, az értékrend és a makacs etikai tartás nem fölvett modorossága, hanem egyedül lehetséges (mert a személyiség őrizte történeti tapasztalattal összenőtt) értékhordozója, közvetítője." A Forrásban Görömbei András arról ír, hogy Czine „szemlélete szerint az irodalom közösségi tudat formálásának, a személyiség nevelésének legfontosabb eszköze, a nemzet kötőanyaga, a nemzeti öntudat és önismeret bázisa. Czine Mihály mindig együtt nézi a nemzeti irodalmat és történelmet, az írók és művek szerepét a nemzeti közösség sorsának kimondásában, alakításában. Eletelvű irodalomszemlélet az övé. Az életet pedig pótolhatatlan, helyettesíthetetlen értéknek tudja az egyén és a közösség számára egyaránt. Kitüntetett szempontja az irodalom jelenségeinek, folyamatainak elemzésekor az, hogy miként segíti az irodalom az egyén és közösség boldogulását, a nemzet életének, jelenének és jövőjének a formálását." A Németh László eklézsiájában akár a Nép és irodalom kiegészítő, „harmadik kötete" lehetne. (Aligha véletlen, hogy a mű a Sors és irodalom alcímet viseli. Miként Bata Imre az Élet és Irodalombeli nekrológjában jelezte, a két fejezet immár a halál aspektusából visszapillantva, jelképessé válik; az életmű két jellegadó törekvését szimbolizálja. Az első rész (Németh László eklézsiájában) a hazai, a második (Ötágú síp — sokágú síp) a határainkon túli alkotásokról közöl dolgozatokat, öszszesen harmincötöt. Eme, 1981 és 1994 között született írásokban még egyszer (s immár utoljára) tesz hitet Czine Mihály a küldetéses irodalomeszmény érvényesíthetősége mellett. Mert a posztmodern horizontból szemlélve Czine menthetetlenül „korszerűtlen" (N. Pál József) irodalomtörténész. Nem hivatkozott Heideggerre, Gadamerre, Foucoult-ra, Iserre, Barthes-ra, Genette-re, de Lacanra és Derridára sem, pedig nélkülük manapság jószerivel nem tanácsos megszólalni. Helyettük Kodályról, Móriczról, Németh Lászlóról, Illyésről, Veres Péterről, Csoóri Sándorról, Kós Károlyról, Reményik Sándorról, Aprily Lajosról, Dsida Jenőről, Horváth Istvánról, Bözödi Györgyről, Sütő Andrásról, Farkas Árpádról, Herceg Jánosról, Csépé Imréről, Cs. Szabó Lászlóról írt. Azokról, akik a közösségi tudat erősítését tartották az irodalom legfontosabb feladatának. Czine Mihály esszéiben ismét szembeötlő a gazdag tárgyismeret, a logikus okfejtés, a homálykerülés, az esetenkénti széles mesélőkedv, az életszerűségre törekvő írói-tudósi magatartás. Megengedte, megengedhette magának azt a luxust, a