Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

mélységből induló Csépé Imrét, aki a „ régi Bácska felett kószáló dallamokat, ha tördelten is, írásba mentette " (Csépé Imre világa). Czine Mihály utolsó könyve, címében is vállaltan idézi Németh Lászlót; a vele való megismerkedés, az olvasói élmény és a személyes találkozások szép emberitudósi főhajtását három esszé őrzi (A Tanú, Németh László eklézsiájában, Németh László rendhagyó órája). A neki szentelt oldalak nemcsak a kivételes szellem előtt tisztelegnek, hanem láttatják a hatvanas évek második felének kulturális viszonyait is, amikor Némethet „írói munkássága negyvenedik évfordulóján az ország helyett egy téesz ünnepelte, a nemzet helyett egy eklézsia". Czine írása — többek között — fölidézi az 1965. december 11-én Szilason a Mezőföld téeszben megrendezett ünnepet; sorainak erős lobogást ad az izgalom, amely azért fűti, mert korábban személyesen nem ismerte A Tanú íróját. Németh László, az 1966-os keltezésű, az Utolsó széttekintésben közölt Díjak és ünneplések vége felé mondja, hogy megérkezvén a műsor színhelyére, a dobogón két „óriás" ült: Berki Sándor (a mezőszilasi termelőszövetkezet elnöke) és Czine Mihály. „Az elhelyezés arra vall, hogy ő fogja a méltatást tartani" — állapítja meg Németh, aki már korábban is hallott Czinéről. Tudta, hogy „nemcsak kitűnő író, nagy hatású egyetemi oktató, de a magyar irodalom egy leváltásra, elfeledésre ítélt irányzatának a védője is". Czine Mihály a jubileumi estre a következőképpen emlékszik vissza: „A jegyzeteimbe kapaszkodva biztonsággal szóltam, nem kellett óvatosan vitorláznom az igenek és a nemek között. Teljes meggyőződéssel beszélhettem Róla, akár a hívő az Istenéről, hisz én nem láttam ellentétet tragikumot hordozó és »programot szolgáló« művei között, minden műfajban, regényben, drámában is új korszakot nyitónak tudtam, de legnagyobbnak, egész irodalmunkban, talán még a század világirodalmában is egyedülállóan nagynak tudtam az esszéiben. Kritikusi, írói eszménynek, példának, akit elérni, megközelíteni se lehet már soha. Engem nem zavartak a tévesnek nyilvánított eszméi sem. »Harmadik oldalát« — függetlenül az egyes megfogalmazások értelmezési lehetőségeitől, »áthallhatóságától« — nem harmadik utas, hanem népi úton járó Harmadik Magyarországként értelmeztem, ahol Németh László első álmaiban, mikor a félfeudális, konzervatív világtól, s annak liberális-kapitalista ellenzékétől egyként elfordulva, a többség érdekét vállalva, a népből akarta előhívni, fölnövelni a jövendő Magyarországot. Nekem ebben a tekintetben a nagy elődök folytatóját jelentette, Ady, Móricz, Bartók, Kodály gondolatainak továbbvivőjét, mindazok örökösét, akiknek álmaiban föltűnt egy művelt, népi Magyarország lehetősége. Úgy tudtam, neki mindenki adósa, aki ma magyarul ír; jelentősége Adyéhoz mérhető. Templomépítő, templomtetőző. Jegyzeteim szerint a következő gondolatokkal fejeztem be köszöntését: »Menet közben tévedhet az ember. Túlmehet rajta az idő is. De hogy tévedett-e, a történelem fogja megmondani. S az is lehet, hogy ő — Németh László — lépett az idő elé ". Tanulságos felvillantani azt is, hogy a jelzett írásban Németh László miképpen emlékezik ugyanerre az eseményre: „Fura dolog — elmélkedik — mások jelenlétében ilyen dicséretet hallgatni. Mert hisz jól esik, hogyne esne jól, de ugyanakkor száz