Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

(„Mit ér az ember, ha magyar?"), Móricz Zsigmond „korának egyik óriása; a költő Ady, a muzsikus Kodály és Bartók mellett tartja számon népünk emlékezete. S nemcsak a magyar irodalomnak volt nagy jelensége; a világirodalomban is érdemes helye lehetne. " (Julián barátként, testvérkereső utakon). Illyés Gyula a „szívnémaságra" születettek számára a „fölérkezett európaiságot"; a „nemzeti léttel öszszeforrottság emberi és művészi példáját. Az otthontalanként való küzdelem lázát. A hazateremtés igényét. A birtokba vett történelmet. A testvériség szomját. Az anyanyelvi közösség vállalását. A hűség példáját. A társadalmi haladás és művészi modernség összetartozásának igazolását" jelenti (A Számadó köszöntése). Veres Péter „Ritka fényű jelensége irodalmunknak: a szegénység-tengerből, a Gyepsorról indult el, s fehéringesen, csizmásan emelkedett a kelet-közép-európai történelembe " (A Gyepsor körül), Reményik Sándor „ reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakát" (Tűzlátta phőnix madár), Sütő András a „magyar írás nagy fejedelme" (Sütő András ünnepe), Herceg János „a magyarság és emberség igaz írója, sorsvállaló ember; mértéke az emberségnek és magyarságnak" (Vajdasági író Magyarországon). Czine Mihály nyelvét kezdettől fogva jellemezte a metaforikusság. A „közérthető" irodalomtörténet híve volt; esszéiben szépírói tehetsége is megcsillant. Tucatszám idézhetném szemléletesebbnél szemléletesebb kifejezéseit; eme utolsó könyvet tanulmányozva emlékezetes például, amikor azt írja: „Lázas, halálcsipkés látomások gyakorta sötétítik a kisebbségi magyarságról szóló híradásokat" (Sütő András ünnepére); másutt Csoórit jellemzi így: „Mert mosolyában csakugyan madárhad röppent, s ezeresztendős esők sétálnak benne. Érzékeny minden jó gondolatra. S szavain szinte csillog a reggeli harmat" (Csoóri Sándor számadása); a vajdasági irodalom sokat próbált szegénylegényéről mondja: „Mikor úgy érezte, hogy magára hagyták, hogy virágtermő szívére mérgezett hordalék került, odakínálta őszölő fejét a csöndnek, a töprengésnek; mit is élt, mit is látott, vajon élete fölér-e egy varjú életével..." (Csépé Imre világa); a „szülőföldje és felnevelő népe sorsának a kiéneklését" vállaló erdélyi alkotót értékelve vallja: „A pusztulással, az iszonyúval szemben — mint nagy költőinknél annyiszor — fölmagasodik az ember. Farkas Árpád nemcsak az omlást, nemcsak a szivárgást érzékelteti. De azt is, hogy az ember a lehetetlen ellenében is felszegi a fejét: újratermeli a reményt, az elszivárgóit álmokat. Felénekel még a sírból is. Mégis és újra. Farkas Árpád még a megégetett hitek füstjével is a reményt táplálja. A csodák csodáját, a feltámadást újra, meg újra megjeleníti" (Farkas Árpád vállalása). A Németh László eklézsiájában tartalmaz két terjedelmesebb esszét, amelyekben pontosan látható, miként fért meg egymás mellett és egymást kiegészítve Czine Mihályban a kutató valamint az író; a Kép és írás anekdotázástól sem viszszariadva hozza emberközelbe a „festő Nagy Imrét", a „templomépítés gondját vállaló hazai" szerzők szellemi rokonát, illetve a „röghöz kötöttségben" végtelent érző, a „hamar az idővel dacoló nádtető alá" fáradó, a Sinka István-i, Veres Péter-i