Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 10. (Nyíregyháza, 1994)

Kiss András: A Kolozsvári Állami Levéltár Szatmár vármegyére vonatkozó iratai

adott házáról, valamint az az 1648. június 5-én Lónyay Zsigmondtól Vásárosnaményban keltezett irat, amelyben engedélyt ad néhány hajdúnak, hogy Csobajban telepedjen le.

32 Kemény Jánosnak a térségben szerzett birtokai is voltak. 1644. július 4-én Nagysároson kelt adománylevelében I. Rákóczi György neki adja a szatmári várhoz tartozó Terebesrákost, 1647. október 6-án pedig Simándi István a Leleszen székelő erdélyi római katolikus püspök jelenti, hogy mind Kemény Jánost, mind feleségét birtokba iktatta Nántűn és Terebesrákoson.

33 Feltehetően a Kállay örökség dolgában fennálló érdekellentétek feloldását szolgálta az a II. Rákóczi György Gyulafehérvárt 1650. július 20-án kiadott és ugyanez év szeptember 27-én Ebersdorfban IV. Ferdinánd által megerősített adománylevél, amelynek alapján Kemény János feleségével Kállay Zsuzsannával és ennek leánytestvérével Perényi Zsigmondné Kállay Klárával együtt a Kállay birtokokból megszerzi Panyolát, Kért, Semjént, Napkort, Orost, Kiskállót, Kállósemjént, Nyírbélteket, Székelyt, Beszterect, Laskodot, Esziárt, Lököt, Bagost, Farkasasszót, Telepet, Simát és Birit, Varsány várost és Tiszavarsány birtokot.

34 Az iratok tanúsága szerint Keményéknek birtokrésze és szőlője volt Kálióban, udvarháza és birtoka a Bereg vármegyei Surányban és a Zemplén vármegyei Tállyán és Mádon szőlője, legalábbis erre utal az 1634. október 19-i, bortermésről szóló kimutatás.

3

^ Természetesen a Szatmár vármegyével illetve családjaival fennálló kapcsolatokra nem csak az említett levéltárakban találunk adatokat. Anélkül, hogy részleteznénk, csak megemlítjük a Jósika hitbizományi levéltárat

3 6, amelyben a Kállayakat és birtokaikat illető iratokon kívül - hiszen az író Jósika Miklós első felesége Kállay Erzsébet volt - egyéb vonatkozások is feltárhatók. Éppen ezért úgy véljük, hogy írásunkhoz hasonló vázlatos és időkorlátok közé szorított tájékoztatás csak akkor eredményes, ha ezt az érdekeltek részéről rendszeres és kimerítő kutatás követi. Ennek, véleményünk szerint, az egyik módja az lenne, ha a levéltárosok közötti kapcsolatokat úgy fejleszthetnénk, hogy levéltárainkban szakemberekként ők tárják fel szakszerűen és regesztázzák az egy-egy térségre vonatkozó adatokat szolgáltató iratokat és valamilyen módon munkájuk eredményét juttassák el az érdekelt térség levéltárainak. Gondolunk itt például arra, hogy mennyivel bővülne a hódoltsági területek annyira károsodott XVIII. század előtti forrásbázisa, ha azt kölcsönös megállapodásokkal gazdagítani lehetne az erdélyi levéltárakban - különösen a családiakban - lappangó, vagy egyszerűen ott, ahol őrzik érdektelennek vélt, a hódoltsági területekre vonatkozó forrásokat.