Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

a barakokba. Az egész eseménynek mégis volt haszna, mert a kapitány többet nem váratott bennünket, igaz, nemsokára ő is lebukott, mert túlzásban lopta a hadifoglyok járandóságét. Szükséges még szólnom a következőkről: A lágerben különböző tipusú, gondolkodású és más-más helyeken lakó emberek kerültek össze. Említettem már, hogy a megérkezésünk alkalmával történt fertőtlenítésnél, leginkább nem a saját ruhánkat kaptuk vissza. Előfordult, amikor a lágerben a fogoly jobban megvizsgálva "új öltözetét" furcsa dolgokat tapasztalt. A zakó bélése alá különböző helyeken százpengősök voltak bevarrva. Némelyik zakóban több ezer is. Ez nem csoda, mikor a vagonban egyetlen egy slukkot, vagyis egy szívást a cigarettából 100 pengőért engedélyeztek, már akinek dohánya volt. A pénz tehát bekerült a lágerbe, ezzel megteremtődött az üzletelés lehetősége. A hír a korai hazatérésre állandó jellegű volt. Ebben sokan reménykedtek, megkezdték a pénzt gyűjteni. Jobb ruhákat adtak el, de főleg kenyeret. Egy 20 dkg-os kenyérért 100 pengőt fizettek. Volt olyan, aki képes volt az egésznapi fejadagját /60 dkg./ így elfecsérelni. Ezek úgy számoltak, hogy odahaza jól jön majd a pénz, talán még földet is tudnak belőle venni. A pénz vándorolt kézről-kézre, aki pedig a legfontosabb létfenntartási forrását, a kenyerét eladta, rövidesen a hullabarakban kötött ki. Ezekben az emberekben, a mostoha körülmények ellenére sem tudatosodott, hogy hadifogságban vannak. A hazatérést illetően egymást csalfa illúziókkal hitegetve éltek egy csalóka álomvilágban. Csak sajnálni lehetett, de meggyőzni nem. Sorsuk szomorú tragédiához vezetett. Ugyanilyen veszélyes volt a reményt vesztett letargia is. Aki feladta a reményt, a küzdelmet, és eluralkodott benne a soha haza nem térés érzete, az menthetetlenül elpusztult. Ezek közül kerültek ki a szemétben turkálók, a hul ladékevők. Emberi magatartásukat elvesztették. A súlyos lágeri körülmények, a szörnyű megpróbáltatások alatt összeroppantak, valóságos állati sorba süllyedtek. Siralmas látvány volt, amikor ezek a testileg-szellemi leg leépült, tévült tekintetű emberek, ebben a megalázott állapotban a szemétben, a mocsokban turkáltak, rothadt krumplihéj és halhulladék után. Itt bizonyosodott csak be igazán, hogy mennyire különbözőek vagyunk mi emberek. Az első lágerben eltöltött közel öt hónap meggyőzött bennünket - már akik életben maradtunk -, hogy a hadifogságot illetően ne legyenek illúzióink. A halál állandóan ott leselkedett mindenki feje felett. A fő kérdés, van-e menekülés, lesz-e hazatérés? Ki tudja átélni, kinek rendelte a sors ezt a nyomorult szégyenteljes halált? így sínylődtünk a láger szögesdrótja mögött. Amint már említettem a foglyok egy részével a honvágy, az éhség, a tífusz végzett a sivár barakokban. A haldoklók jajszava az otthon hagyott családért, az árvákért zokogott. De hiába, irgalom nem volt, a felszálló fo-