Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

hászmeghallgatásra a mennyekben nem talált. Azokat, akik a tifuszt túlélték - nem sokan voltunk - és a feljavított koszton megerősödtek, május végén, vagy június első napjaiban tovább vitték a krasznouralszki nagylágerbe. Itt már csak magyarok voltak, kaszárnya rendszer uralkodott. A volt tisztek, tiszthelyettesek egyenruhában, a magyar hadseregben viselt rangjelzéssel ellátva jártak. A tiszteletadás kötelező volt, ha elmulasztottad, megfegyelmeztek. Jellemző a magyarokra, hogy még ott is kasztrendszert alakítottak ki. Szerencsére a szovjet politikai tiszt ezt időben megszűntette. A háború befejezése után lényegesen megváltozott a helyzet, jobb lett az ellátás, javultak a viszonyok. Itt már mindenkinek - aki bírt - dolgoznia kellett. A foglyokat tíznaponként osztályozták három kategóriába, és ennek megfelelően osztották be munkára. Az osztályozást komissziónak nevezték. Ez úgy történt, hogy a fogoly meztelenül megjelent az orvos előtt - jelen volt a lágerparancsnok is -, aki elölről, hátulról megnézte, majd tomporába csípett és így hozta meg a döntést az izom keménysége alapján. A három kategórián kívül voltak az OKÁS-ok és disztrófiások. Az okás csak lágeri munkára volt befogható, a disztrófiás kórházba került. Az így legyengült, munkára alkalmatlan embereket tőlünk 1945 nyarán el is szállították haza. Köztük falumbeliek is voltak, akik először vittek hírt rólunk és az elhaltakról. A hír nem igen javította a Szovjetunió iránti viszonyt, és nehezítette a kommunista párt munkáját. Ez a vásárosnaményi járás egész beregi részére vonatkozik, mivel innen mindenünnen vittek embereket. Senki sem értette, de ma sincs rá magyarázat, hogy miért? A krasznouralszki lágerben sem sokáig voltam, ezért az itteni viszonyok részletesebb ismertetésétől eltekintek. Június végefelé lehetett /1945/, amikor 70 főt kiválasztottak, és kivittek bennünket egy erdei kis szovhozba. Ezzel a fa 1umbeliektöl végleg elszakadtam, csak ketten maradtunk együtt, én és Filep Károly bátyám, /csak névrokon/ a falumban alacsony növése miatt Kis Károlynak hívták. Mindvégig együtt voltunk és együtt tértünk haza. A szovhozban egész nyáron szénakaszálás és gyűjtés volt a munkánk.Ez a benti lágeri élethez viszonyítva valósággal szabadságot jelentett. Egy 30 főből álló brigádnak lettem tagja, és mi csak kaszálással foglalkoztunk. Egy idősebb orosz volt a vezetőnk, ő jött értünk és kísért vissza a szálláshelyünkre. Civilekkel rendszeresen érintkeztünk, együtt dolgoztunk. Itt kezdtem tanulni az orosz beszédet, mert rájöttem, ha már néhány szót tud az ember, azonnal másként kezelik. Az ellátásra, az étkezésre panaszunk nem lehetett, mondhatom, hogy fogsági viszonylatban jól éreztük magunkat, csak a honvágy gyötört. Még javában tartott a széna-betakarítás, amikor az egyik nap jött a riasztás: azonnal sorakozó, indulás a szálláshelyre, onnan Krasznouralszk, mert a magyarokat viszik haza. Még a szerszámokat