Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

zöje a roppant magas láz, amely legtöbb esetben halállal végződik. A lázas betegek egy részének különböző víziói voltak. Aki mér így félrebeszélt, látomásai voltak, szinte biztosra lehetett venni, hogy nem éli túl. Volt aki lázálmában, öntudatlanul a kerítésnek indult, mert szerinte a felesége, gyereke a kapun kívül várt rá, hallotta a hangjukat is. Ilyen esetben az őr a fegyverét használta. így kapott lövést Kornafeld Sándor lónyai ember is. A lázas betegeket leginkább a szomjúság gyötörte. A barakokban víz nem volt, inni a konyháról kaptunk forralt vizet. Ez kevés volt, a beteg inkább a hideg vizet kívánta, ha tehette kiszökött az udvarra havat szedni és azt olvasztották, ezzel is siettetve saját halálukat. A hideg nyers vizet mindig tiltották, egész fogsági időm alatt csak forralt vizet, vagy keserű teát ittam. Engem is elkapott ez az átkozott betegség. De köszönve SZÍVÓS természetemnek és erős akaratomnak, sikeresen átvészeltem. A tífusz olyan méreteket öltött, hogy másik lágerből hoztak harminc régi hadifoglyot a betegek ápolására, etetésére. Amikor lázas lettem, három- vagy négy napig voltam olyan kábulatban, hogy sem étel, sem ital nem ment le a számon. Az egész láger egy kórházzá vált, akik a magas lázas állapotot átvészelték és életben maradtak, azokat feljavított élelmezéssel, fokozatosan felerősítették. Jó időbe került, míg végül magam is megerősödtem. A hajam azonban kihullott, ez nagyon megijesztett. A lágerben egy maszek fejborotválás 20 dkg kenyérbe került. Áldozni kellett, ha az ember azt akarta, hogy újra haja legyen. Kétszer vagy háromszor én is leborotváltattam és újra szépen kinőtt, megsűrűsödött. Ezzel a lágerrel kapcsolatban még valamiről meg kell emlékeznem. A lágerben a magyarokon kívül néhány o'lasz és vagy 25-30 fős német brigád is volt. A "proverkák" voltak a legborzalmasabbak. A "proverka" olyan létszámellenőrzés és parancskihírdetés féle volt. Ez abból állt, hogy mindennap az esti órákban az egész lágerlakóknak - már aki ki bírt menni -, barakok szerint sorakozniuk kellett a főkapu bejáratánál. Amikor megérkezett a parancsnok, megkezdték a számlálást, bár ötös sorokban álltunk, de rendszeresen négyszer-ötször eltévesztették és újra kezdték. Borzasztó volt a gyenge ruházatban, a metsző hidegben ott ácsorogni. A szenvedést csak fokozta a lágerparancsnok számunkra gyűlöletes szokása. Rendszeresen egy-két óra hosszát is megvárakoztatta a felsorakozott foglyokat. Neki nem sokat számított, hogy a szerencsétlenek megdermednek a hidegtől. Az egyik alkalommal azonban megjárta. Csontokig ható hidegben, már több órája ácsorogtunk, toporzékoltunk a sorakozón. Végre megérkezett a parancsnok. Katonai rangja kapitány volt, igen szerette és vedelte a vodkát. Amikor megérkezett, az egyik közel kétméteres, jól megtermett német /régebbi hadifogoly/ hírtelen kilépett, és hatalmas pofont lekevert a kapitánynak. Mire az őrség feleszmélt, már az egész esemény lezajlott. A németet azonnal elvitték, többet nem láttuk. Minket számlálás nélkül felzavartak