Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Adattár - Fazekas Árpád: Kabay Jánosról (1896–1936). Kabay Ilona – Kabay Jánosné naplója (1924–1936)

lázkodásokat. Még nem produkáltunk semmit, semmi kézzelfoghatót, amit akarunk. 15 ezer pengő, csak 15 ezer pengő megindította volna a gyárat újra. Milyen kevés és milyen végtelen sok. Egy család becsülete, élete, boldogsága, jövője, egy világraszóló találmány léte vagy pusztulása van kockán. Ki fog egy kis segítséget adni, hogy megindulhasson újra a munka. A pénz után való szaladgálás nagyon megalázó. Ki kell magunkat szolgáltatni, kivallatnak mint egy gonosztevőt. Egy pillanatnyi segítségért oldaígérjük az egész jövőnket, egy életre eladni magunkat. De még így sem kellünk. A vége minden tárgyalásnak, miután kivallattak, kivették féltett titkainkat, egy gúnyos mosoly: nem érdemes foglalkozni az esettel. Még egy reménysugár mutatkozik: a Boehringerékkel

12 való tárgyalások, ők Németországban hajlandók finanszírozni egy próbafeldolgozást. Ennek sikere esetén, megerősödve jöhetünk haza. Már-már készülünk az útra, mikor egyszerre indokolatlanul felborul a tárgyalás. Utólag tudtuk meg, hogy mentorunk, aki a tárgyalásokat közvetítette, oly horibilis tiszteletdíjat kötött ki magának, hogy ezt a különben gavalléros német cég is megsokallta. A hullámok összecsapnak a fejünk felett. Ki nyújtana kezet a fuldoklónak? És miért? A tőke óvatos és lelketlen. Sokan kérdezték csodálkozva: egy tehetséges, erős fiatalember miért nem hagyja veszni a veszendőt és miért nem megy dolgozni másutt, a járt, biztos úton? Ö, aki olyan büszke volt, oly gerinces és önérzetes, miért tűri el mindezta megalázást? Nem tudta, nem érezte át senki, hogy mi történik itt. Az eszme, amit Isten oltott be Kabay János lelkébe, nem vehetett kitérőt. Az élet, amit ő élt, már nem az Ő élete volt, hanem a kiválasztottak élete. Megállás nélkül csak előre kellett menjen, a cél felé. Én nem tudtam segítségére lenni, csak kísértem őt reszkető szívvel, s bizakodva, hogy a célnál majd boldogság és pihenés várakozik ránk. De az Ö biztos előrelátásával érezte, hogy rövid az ideje, s ha célhoz ért, mindazt, miért küzdött, mindenkit, akit szeretett, itt kell hagynia. Ilyenkor szorosan ölelt minket magához és szomorú hangon mondta, mit kell tennünk, ha ő már nincs velünk. Én hevesen tiltakoztam egy ilyen végzet ellen, mert olyan erősen éreztem tiszta, meghitt családi életünk felett az Isten áldását, hogy el sem tudtam képzelni, hogy valaha is összeomolhasson. 1929 karácsonyán már minden remény hiábavalónak látszott. Sírva engedtük szét a munkásokat, szétosztva köztük maradék élelmiszerünket. A pesti nagymama jóvoltából a Jézuska még elhozta nektek kedves ajándékait és az utolsó hitelből még feldíszítettük a karácsonyfát, s elkészítettük az ünnepi kalácsot. Még volt egy nagyon kevés kis készpénzem és elmentem a helyi ruhásboltba, hogy Zsuzsannának és Gábor kocsisnak valami kis ap-