Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Adattár - Fazekas Árpád: Kabay Jánosról (1896–1936). Kabay Ilona – Kabay Jánosné naplója (1924–1936)

Kevés embernek adatik meg, hogy alkotni tudjon, hogy újat teremtsen és ezzel megkönnyebbítse, és megváltoztassa százak életét maga után. Kabay János, a fiatal magyar gyógyszerész, a morphineljárás feltalálója azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik túlélték halálukat. De ezért magas árat fizetett életében, mint általában mindig, ha valaki újat alkot, Kortársai (egy nagyon kevés kivételével) segítség helyett gátolták, amíg csak be nem bizonyította, hogy igaza van. De távolról sem volt szomorú élete. Szeretet, tudásravágyás és jókedv áramlott egyéniségéből. Családja és közvetlen munkatársai rajongásig szerették. L^kes lendülettel vetette bele magát mindenbe, amit csinált. Szép bariton énekhangjával sokszor betöltötte a kis, gyárral egybeépült lakást. Felesége, Iluczi önzetlen odaadással állt mellette. Ö maga is vegyész doktor, megértette János munkáját. Precíz laboratóriumi lejegyzéseivel kísérte a zseniális ész elgondolásait. Mikor a két fiatal vegyész találkozott a pesti Gyógynövényintézet kísérleti laboratóriumában, mindkettő a munkának és tanulmányaiknak élt. Egymásban találtak olyan társat, akit egyik sem mert azelőtt remélni. Teljessé tették egymás életét. Együtt kezdtek neki a küzdelmes, de boldog útnak, a morphingyártás megkezdése útjának. Rövid 11 évig éltek együtt, amikor János tragikusan, hirtelen 39 éves korában meghalt. Egy elfertőzött injekció orbáncot okozott, s 1936-ban még nem voltra gyógyszer. Kegyetlenül nehéz volt Iluczinak

3 egyedül maradni és ekkor írta meg életük és a gyár történetét, hogy gyerekeik, János és Ilona mindig emlékezzenek. 1936. III. 29. Gyermekeim, édes kis Jánoskám és Icikém!'' Két hónapja, hogy Édesapátok utoljára lehunyta azt a ragyogó lelkes két szemét és hatórai halálverejtékes, néma küzdelem után jajszó nélkül itt hagyott bennünket. Két hónapja járok köztetek, mint élő halott, s édes vigasztaló mosolyotokra merev géprnosollyal válaszolok. És merev, gépies mozdulatokkal élem le az egymás után következő napokat, a lelkem messze van, s csak a forró szánalmam a Tietek. Nincs anyátok kicsinyeim, de Ti még ezt nem tudjátok, a lelkem meghalt azon a szörnyű éjszakán, azon a rossz kórházi ágyon Édesapátok mellett. De azért itt vagyok. A lelkemben az árnyék egyre sötétebb. A Ti kis szívetek lassan vigasztalódik, s az élet erejével keresitek a gyógyulást. És kell is, hogy gyógyuljatok és boldogok legyetek, de — és ez nyilait ma belém éles váddal — sohasem szabad felejtenetek.