Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Adattár - Fazekas Árpád: Kabay Jánosról (1896–1936). Kabay Ilona – Kabay Jánosné naplója (1924–1936)

Két hónap múlt el és én semmit nem tettem! Áz én lelkem lassan homályosodik, a Tiétek — hisz kicsinyek vagytok — megtelik friss élményekkel, s az idő múlni jog és nem jogjátok tudni, hogy ki volt az Édesapátok! Ó, tudom, hogy mindig élni fog bennetek az Ő napfényes mosolya, az Ö jókedvű hangja. Hogy mindig tudni fogjátok, hogy életetek első kis szakában milyen gazdagok és boldogok voltatok, mert valaki a tenyerén hordta az életeteket és megvédelmezett minden bajtól. A védelmező kar lehanyatlott, mielőtt mindent megadhatott volna Nektek, amit akart. Ő nagyon sokat akart még Nektek adni, mindent a lábatok elé akart tenni, amiben küzdelmes, nélkülözésteljes fiatalsága során neki nem volt része. Rátok hagyta küzdelmes munkájának minden gyümölcsét, melyet Ö már nem élvezett. De — ha küzdenetek kellene is — az sem baj. Az Ő gyermekei fognak tudni küzdeni, s szembe fognak tudni nézni az élet minden nehézségével. De mindig tudnotok kell, mindig ereznetek kell — nem szomorú emlékképpen, de édes büszkeséggel: én tudom ki volt az Édesapám és méltó akarok lenni hozzá. Ezt szeretném Nektek leírni: ki volt az Édesapátok. Ragyogó üstükös csillag, mely végigjutott a mi életünk jelett, betöltötte lelkünket ragyogásával, elkápráztatta a világot, és azután eltűnt az éjszakában. De a mi lelkünkben élni fog az Ő fényessége mindig. Amit most adni akarok Nektek, az csak Apátok életének — a mi életünknek — a vázlata lesz, harcainak puszta felsorolása, emberfeletti küzdelmének leírása. Tudom, hogy tollam gyenge arra, amire vállalkozom, de olvassátok olyan szeretettel, amilyennel én leírni fogom. Régi leveleket olvasok, régi írásokat rendezek, régi fényképeket szorítok a szívemhez. A hajnal rámvirrad, mire belekezdek az írásba. Elvonul előttem az életed, Jánosom. Kisfiú kortól, amikor a szivárványt akartad a réten megtalálni, egészen addig, míg megismertelek. És ezután a kettőnk élete eggyéforrva, küzdve és harcolva, sírva és kacagva, hol lenn a mélyben, hol fenn a csúcsokon — de mindig lobogó lánggal égve, mindig küzdve és mindig együtt! Ó, micsoda élet volt ez, milyen teljessége mindannák, amit az élet adhat, milyen egymás minden rezdülésére rezonáló harmónia, milyen alkuvás nélkül való hit, milyen határtalan odaadás. Mennyi küzdelem, mennyi harc, mennyi megfeszített munka. És mégis, soha nincs egy panasz másért: csak el ne kellene válnunk soha. De a munkával való utazás, sokszor különválaszt minket, s csak ez az egy fájt és csak az kárpótolt mindenért, ha újra együtt lehettünk. Együtt lehettünk mind az öten. Mert három gyermekünk volt. Reszkető gonddal felnevelt három szép édesgyermekünk. Az üzem! Ö volt a harma-