Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 5–6. (Nyíregyháza, 1985)

Művelődéstörténeti tanulmányok Szabolcs-Szatmár megye és Nyíregyháza örténetéhez - Szabó József: Nyíregyháza küzdelme az óvodáért a reformkorban

forint. Minden öt évnél idősebb halott után — „mivel ilyenkor is szokásos az adakozás" — mintegy 300 esettel számolva, körülbelül 75 váltóforint gyűlne össze. Minden esketéskor mind a vőlegény, mind a menyaszszony öt-öt garast fizetne. Kétszáz pár után így 100 váltóforint gyűlne össze. Minden „rendes oskolába" járó gyerek után a szülő egy garast fizetne, s 1600 gyerek után számolva, ez 80 váltóforint lenne. Minden mester az inas beírásakor 10 garast, felszabadulásakor is ugyanennyit adna. Ez 40 inas után kétszer számítva 40 váltóforintot tenne ki. Minden mesterlegény „vándorló könyvecskéje átvételekor" 10 garast fizetne, s a céhbe léptekor pedig egy váltóforintot. Mivel az elutazó és céhbe lépő mesterlegény száma évente körülbelül 20—20, ez 30 váltóforintot tenne ki. Minden óvóintézetbe járó gyerek után hetenként egy krajcárt, vagy aki akar, többet is fizetne, fgy 166 váltóforintot lehetne gyűjteni. „Kívánatos volna, ha a Nemes Város Tanácsa e végre olly jótékony határozást vagy törvényt szabna, miszerint minden osztályból, melly 100 váltóforintot meghalad, fizetnének az osztályos atyafiak egyenként egy-egy forintot az intézet pénztárába, itt is reménylhetni 50 váltóforintot" — olvashatjuk a tervezetben. A pert megnyerő fél hálából fizetne kettő-öt váltóforint között, s ez így évi 50 váltóforint lenne. Végrendelkezéskor a készíttetőt adakozásra kellene ösztönözni, így talán 50 váltóforint gyűjtésre lehet számítani. Minden elváló pár öt váltóforinttól 25-ig fizetne, s ez is „rúgna" valamennyire. „Nagyobb városokban a temetkezéskor divatozik azon szokás, miszerint némely tehetősebbek a holtnak végső tisztelet megadásául az iskolai ifjúságot is kísérőül megkívánják, bizonyos pénztaxának letétele mellet; ezen szokást használhatnánk mi is az intézet pénztárának gyarapítására, ebből is összegyűlne vagy 20 váltóforint" — javasolja Nagy Sámuel. Mind a négy felekezet presbiterei egy-egy istentiszteleti felajánlást ha adnának a kisdedóvó javára, az körülbelül 50 váltóforint nyereséget hozna. De minden újonnan nyíló bolt, gyógyszertár, gyár, nagyobbszerű kereskedés fizetne a tőke gyarapítására, s ez esetenként öt váltóforint lenne. A városban megtelepedni akaró kézműves, művész, földesúr, értelmiség is „bizodalmas felszólítás mellett, jó szándéka szerint fizetne". Mint ahogy „vendégeskedés alkalmával tányérozással is lehetne gyűjteni". A legkülönbözőbb tőkenövelési javaslat mögött valószínűen újabb óvodaépítési távlati terv is meghúzódott. Szükséges még megjegyezni, hogy a különböző tőkegyarapítási javaslatoknál a fizetendők száma, s az évi tervezett összeg több esetben is nem arányos. Ennek oka, hogy Nagy Sámuel számított nem fizetőkre is. Ezért csak teljesen biztosra vehető évi öszszeget tüntetett fel. A tervezet utolsó részében is több figyelemre méltó javaslat olvasható, s valamennyivel az óvodaügy segítésére ösztönöz a szerző. Ismét ajánlja a