Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
emlegette, mert mozgalmas, rengeteg jó és rossz élményt adó időszakra esett. Jó volt a sok régi és új barát, esetleg egyszerű ismerősök támogató jóindulatát éreznie, rossz minden, ami alatt az emberek többsége akkor szenvedett. Azokban az években szervezték meg az egyházak központi levéltárait, ami többek között azt is jelentette, hogy a gyülekezeteket járva kellett az anyagot begyűjteni. Egyes helyeken megértéssel találkoztak; a lelkészek vagy presbitériumok örültek, hogy az értékes dokumentumok őrzésének felelősségét átadhatják. Másutt, nagyon sok gyülekezetben súlyos sérelemként élték meg a kincsek elvesztését. Benda pedig közvetített, magyarázott. Nem egyszer személyes tekintélyével állt az új intézkedések mellé. Neki magának az volt a véleménye, hogy az ’50-es évek zűrzavarában biztonságosabb az egyházi levéltárak központi őrzése, mint az, ha eredeti helyükön hagyják őket esetleg elkallódni. Emellett hatott a szakszerűség, a kutatás szempontja. A központi levéltárak hozzáférhetővé tették az értékes egyháztörténeti anyagot. Ugyanebben az időben alakult ki a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének voltaképpen máig fennálló szerkezete. Az eredetileg csak a teológus hallgatók könyvtáraként működő intézményt könyvtárra, kéziratárra és levéltárra tagolták. Különgyűjteményeket állítottak fel, katalógusokat, iratjegyzékeket szerkesztettek. Főként pedig megnyitották a gyűjteményt a közönség előtt. Ennek az együttesnek lett része az egyházkerületi levéltár és vezető munkatársa Benda Kálmán. Ő sokszor elmondta, hogy az átszervezés oroszlánrésze Pap Lászlóé, az akkori főigazgatóé volt. Másoktól lehet tudni azt, miszerint Benda szakértelme és nagyon nagy kedvvel végzett munkája nélkül aligha lett volna egyértelműen sikeres az átszervezés. Talán túlzás azt állítani, hogy ez a néhány évnyi levéltárosi munka tette Benda Kálmánt a levéltárügy problémái iránt különösen fogékonnyá, hiszen mindig is forrásokkal dolgozott, jóformán diákkora óta jól ismerte a levéltárak mibenlétét. Mégis feltűnően több figyelmet fordított a levéltárak dolgaira, mint más kívülálló történészek. 1964 és 1967 között rádiós sorozata volt például, amiben különböző vidéki és fővárosi levéltárakat mutatott be. Helyesebben, talán végiglátogatta valamennyit. Kikérdezte a levéltárosokat a munkájukról, az általuk őrzött legfontosabb iratokról, arról, hogy hogyan és mit lehet náluk kutatni. Kerekes István szerint, aki évtizedeken át dolgozott, mint szerkesztő együtt Bendával a rádióban, ezeknek a műsoroknak nagy közönségsikerük volt, a levéltárosok pedig szívesen ültek a mikrofon elé. Benda Kálmán levéltár-bemutatásai úttörő jellegűek voltak a maguk idejében. Akkor, amikor elhangzottak, a történelem iránt érdeklődő közönség talán még a levéltárak létezéséről sem tudott. Nemigen tájékozódhattak róluk, mert nem volt szokás a történetírók műhelytitkait a külvilág előtt feltárni. Furcsa idők voltak. Nem lehet azt mondani, hogy nem jelentek volna meg népszerűsítő munkák. Éppen ellenkezőleg. Feltehetőleg a „haladó történeti hagyományok” kialakítása jegyében igen sok régmúlt személyiségről vagy eseményről adtak ki rengeteg népszerűsítő könyvet. A tartalmuk azonban egyszerűen ott volt. A kívülállók, sokszor még az egyetemi történészhallgatók sem nagyon tudták, hogy az eredmények hogyan születnek. Benda rádiós sorozata a levéltárakról a történetírás elzárkózó magatartásán változtatott. Vagyis nem maga a népszerűsítés, hanem a közönséghez közeledő gesztus tartalma volt újszerű benne. Egyrészt segített megérteni a történeti eredmények születésének körülményeit, másrészt lebontotta a falakat a világtól elzárt levéltárak körül. Azt is lehetne állítani, Magyar- országon Benda műsorai indították el azt a folyamatot, aminek eredményeképpen ma már az emberek mintegy természetesen tudják, hogy saját múltjukról és a társadalom történetéről a levéltárakban kaphatnak felvilágosítást. 48
