Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Mindez Benda Kálmán hármas tagozódású életművének szerves része volt. A mű középpontjában a szorosan vett történetírói tevékenység állt, hozzá kapcsolódott a tudományszervezés és a népnevelés. A történelem körülbelül a XVI. század elejétől a XVIII. század végéig foglalkoztatta Bendát. Ezen a nagy korszakon belül szinte minden témával, eszmetörténettel, az államszervezet kérdéseivel vagy különböző művelődéstörténeti jellegű problémákkal foglalkozott. Fiatalon írt Bocskai István-életrajzának eredményein később sem kellett módosítania. A könyv változatlanul jelent meg újra 1994-ben. De ugyanilyen maradandót alkotott akkor, amikor a legnehezebb időkben, az ’50-es években a forráskiadás látszólag semleges műfajába menekült. A magyar jakobinusok, illetve Ráday Pál iratait máig érvényes példa színvonalán publikálta. És alkotott a történetírás minden más területén is, írt tanulmányokat, esszéket, monográfiákat, valamint tudomány-népszerűsítő könyveket éppen úgy, mint a történelemhez szorosan kapcsolódó publicisztikát.

Benda Kálmán nevét és tevékenységét itthon és külföldön egyaránt ismerik. Sok műve jelent meg idegen országokban, fölényes nyelvtudásával pedig nemzetközi konferenciák köz- tiszteletben álló főszereplőjévé vált. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy a legkiélezettebb tudományos vitákban is józan tárgyilagossággal közvetítsen. Tudományszervezői tevékenységét ugyancsak fiatalon kezdte. Alig hagyta el az egyetemet, a Teleki Pál Tudományos Intézet egyik vezetője lett. Ebben a minőségben szerkesztett folyóiratot, és szervezte a magyar történészek külföldi kapcsolatait. Majd következett az 1949-es törés: Benda Kálmán a tudományos élet perifériájára szorult. Egészen kiiktatni természetesen soha nem lehetett, de 1956-ig, akármennyit dolgozott is, a történettudomány hivatalosan nemkívánatos képviselőjének számított.

Azokban az években adott neki teret a magyarországi református egyház először. Később, 1980-ban aztán visszatért a Ráday Gyűjteménybe. Akkor már nem menekült, hanem a világi tudományosságban időközben szerzett tekintélyével ő növelte az egyházi intézmény súlyát. Személyes eredménye volt az, hogy a Ráday Gyűjteményt a politikai emigráció és a belső ellenzék forrásainak, hagyatékainak messze földön ismert gyűjtőhelyévé szervezhesse. E mellett a rendkívüli teljesítmény mellett szinte eltörpülnek más tudományszervezői eredményei, jóllehet 1956-tól kezdve mind folyóiratok szerkesztésében, mind a történettudomány szakmai és társadalmi szervezeteiben jutott Benda Kálmánnak némi hely. Jellemző azonban, hogy sokáig semmilyen testület élére nem került. Magánál sokkal alacsonyabb nívójú emberek mellett játszott másod-, sokszor harmadrendű szerepet. Nyilván azért vállalta, mert nem egyéni ambícióból dolgozott, hanem ott akart segíteni, ahol engedték. Hasonló volt a viszonya a népneveléshez is: mindig ott dolgozott, ahol teret kapott. Még az egyetemen bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, aztán fiatalon a népfőiskolák szervezésében tevékenykedett. Fontosnak tartotta azt, hogy a parasztság kiemelkedően tehetséges fiai alkalmassá váljanak környezetük irányítására. ’49 után azonban ez a pálya is megszakadt. Benda Kálmán az egyszemélyes tanári kar terhét vagy örömét vette magára, és fáradhatatlanul járt az országban mindenütt. A legkisebb falvak meghívását sem utasította el. Hivatalosan történelmi előadásokat tartott, de a valóságban magas színvonalú népnevelés volt ez is. Bethlen Gáborról szólva a népek egymásra utaltságáról beszélt. A reformációval európaiságunkról tanított. Ezt a két tudnivaló hirdette legvilágosabban azt, hogy az országon belül és környezetünkben is egymást tiszteletben tartva, európai módon kell a magyarságot mindenkinek képviselnie.

Legutolsó nagy munkája a Moldvába húzódott magyarokról, a csángókról szólt. Hatalmas méretű, kétkötetes forráskiadványt publikált 1989-ben. Első helyen tudományos cél

49