Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
ben, politikai munkában. Még a hatvanas évek közepén írt középiskolai történelem-tankönyve a kiadások egész sorában vált használatossá és e nehéz műfaj egyik legjobb hazai teljesítményének bizonyult. A hatvanas-hetvenes évek úgynevezett nemzetvitáinak, történetszemléleti diszkusszióinak aktív szereplője volt, majd - íme ez a historikus hivatása - ezeknek a vitáknak a nyolcvanas évek távlatából visszatekintő történeti elemzőjévé, történetírójává lett, a kor szakmai-publicisztikai problémáit összegező tanulmányával. Ezen túlmenően is kiemelkedő, irányító szerepet vitt azokban a vizsgálódásokban, amelyek a nemzettudat, a nemzeti-nemzetiségi kérdés jelenkori problémái körül folytak intézetünkben, a közelmúlt években. Ennek a munkálatnak a folytatásában - csakúgy, mint oly sok másban - fájóan érezzük, s fogjuk hosszasan érezni az űrt, a bennünket ért súlyos veszteséget. A bennünket, mindnyájunkat ért súlyos veszteséget. Mert Benczédi Lászlót, az embert, a barátot, a tapintatos és mindig segítőkész munkatársat osztatlan megbecsülés és szeretet övezte. Az intézet közügyeivel és az egyes emberek problémáival, a szakszervezeti titkár teendőivel úgy foglalkozott-törődött, hogy azok kedvéért nem egyszer egyéni munkáit is félrerakta, zokszó nélkül, példás felelősségtudattal és kötelességérzettel - azzal az emberierkölcsi tartással, ahogy az utóbbi években súlyosodó betegségét is állta-viselte. A személyi megbízotti funkció az ő esetében kettős értelmet nyert. Azt az értelmet is, hogy az ő személyében mindenki megbízott. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nevében, munkatársaid, barátaid és tisztelőid nevében búcsúzom Tőled, kedves Laci, szorító fájdalommal. Búcsúzom Tőled azzal, hogy alakodat, egyéniségedet úgy őrizzük emlékezetünkben, ahogy utoljára is láttunk: a nemzet történelmi sorsának titkait kutatva; a történész hivatás élő izgalmába temetkezve; oly gyötrelmesen és oly szépségesen lezárt életed kincsét szaktársaidra és történészgenerációkra örökítve. Pach Zsigmond Pál búcsúbeszéde LK, 1986. 2. sz. 320-322. p. Benda Kálmán (1913-1994) Benda Kálmán a Levéltári Közleményekben több tanulmányt jelentetett meg: „Ráday Pál poliükai iratai, 1703-1711. (25. 1954. 141-151.), „A királyi Magyarország tiszti címtára, 1607-1608.” (43/2.1972. 265-325.); „Egy új forrástudomány: a pszichografológia.” (44-45. 1974. 61-76.); „A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete.” I. rész. (50/2.1979. 163-173.), II. rész. (53/2. 1982. 201-205.). Indokolt, hogy a Levéltári Közlemények megemlékezést közöljön Benda Kálmánról, és nemcsak azért, mert Benda a szakmai rétegződés felett álló nagy történetírók közé tartozott, hanem azért is, mert a levéltáraknak és magának a levéltárügynek fontos helye volt az életében. Az ilyen kapcsolatok pedig rendszerint nem egyoldalúak. Benda Kálmán esetében is kölcsönös volt a hatás. A magyar levéltárügy sokat köszönhet neki. Ő maga 1953 és 1957 között dolgozott levéltárosként, a Dunamelléki Református Egyházkerület levéltárában. A kinevezéssel menedékhez jutott, mert akkor éppen sem munkahelye, sem rendszeres jövedelme nem volt. Megjelent viszont 1952-ben terjedelmes forráskiadványának, A magyar jakobinusok iratainak második és harmadik kötete, ami után joggal lehetett Bendát mint szakembert az akkor szervezett egyházi levéltár élére állítani. Benda Kálmán hosszú életpályáján a levéltárosi munka csak rövid epizód volt. Nyilvános nyilatkozataiban nem is beszélt róla sokat. Magánbeszélgetésekben azonban gyakran 47
