Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
vetkezett változásokat is nyomon kívánta kísérni. Főszerkesztőként az ő érdeme volt, hogy ennek az igényes, de hosszan elhúzódó anyaggyűjtésnek a részletekbe vesző túlzását lenyesve végül elkészült - többek közreműködésével - A Magyar Állam Szervei, 1945-1950. c. kétkötetes munka, ami még hosszú ideig lesz nélkülözhetetlen eszköze levéltárosnak és történésznek egyaránt. Résztvevője volt az 1969. évi 27. sz. tvr. előkészítését, szövegezését végző munkacsoportnak, majd közreműködött a Levéltári Ügyviteli Szabályzat kidolgozásában is. 1952- től 1960-ig felelős szerkesztője volt a Levéltári Szemle elődjének, a Levéltári Híradónak, 1955-től 1979-ig a Levéltári Közlemények szerkesztőségi titkára, majd továbbra is a szerkesztőbizottság tagja volt. Rendszeresen figyelemmel kísérte a nemzetközi szakirodalmat. Esetenként közveüenül (Brenneke levéltártana és a külföldi kritika, 1956; Enders: Archivverwaltungslehre, 1963), gyakrabban azonban közvetve, a szerzők felkérése révén hívta fel a külföldön megjelent jelentősebb módszertani munkákra a magyar levéltáros-társadalom figyelmét. Az e téren kifejtett munkásságával jelentősen hozzájárult a levéltárosi közgondolkozás, a levéltárosi szakmai közvélemény kialakításához. A fiatalabb levéltáros-generáció szakmai képzésében is jeleskedett. Az ilyen célra írt igazgatástörténeti munkáját (A polgári magyar törvényhatósági közigazgatás, 1955) a mai napig is haszonnal forgathatják a kérdéssel foglalkozók. A Levéltárosok Országos Központja, majd a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának munkatársaként a levéltárak részére körlevélként kiadott módszertani utasítások sora került ki a tolla alól. Kezdeményezőképessége, az új megoldások iránti fogékonysága alapján egy ideig a Levéltári Tanács titkári tisztjét is betöltötte. Mindezek alapján mondhatjuk, hogy legalább olyan mértékben beírta nevét a magyar levéltárügy történetébe, mint amilyen mértékben kiváló történészként tarthatjuk számon. Nem volt politikus alkat, politikai pártnak nem volt tagja, de határozottan érdeklődött az aktuális társadalmi változások iránt, s nem hagyott kétséget nemzeti elkötelezettségű, józan progresszív felfogása felől. Nagyra értékelte a LOK-nak az ötvenes évek nyomasztó világában is kialakult jó atmoszféráját, amelynek formálásában szelíd humorával neki is jelentős része volt. így nem véleüen módon 1956. november 3-án őt válaszották a LÓK forradalmi bizottságának alelnökévé. Társadalmi aktivitása - egész habitusa folytán - inkább kultúrpolitikai téren nyilvánult meg és érvényesült. Tagja volt a Tudományos Ismeretteijesztő Társulat budapesti vezetőségének, a Balatoni Intézőbizottság Művelődési Állandó Bizottságának, a Magyar Történelmi Társulat vezetésének, később a Magyar Tudományos Akadémia Művelődéstörténeti Bizottságának, 1991-ben a budapesti önkormányzat magisztrátusának. 1972-ben megvédte kandidátusi, 1979-ben pedig a doktori disszertációját. Munkássága többször részesült miniszteri és kormányszintű elismerésben. 1992-ben megkapta a Pro Űrbe Budapest Emlékérmet, 1995-ben pedig a Magyar Történelmi Társulat emlékérmét. Szerencsémnek tartom, hogy többször találkoztak útjaink. Emlékezetes számomra, hogy 1949-ben elsőéves egyetemi hallgatóként jelen lehettem egyetemi doktori vizsgáján (akkoriban teljesen nyilvánosak voltak az ilyen események). Később levéltáros gyakornokként számunkra is tartott előadást. 1953- tól 1955 végéig a LOK-ban voltunk kollégák, s néhány alkalommal - az én területi referensi munkára való felkészítésem jegyében - közös kiszállásokat tettünk. Ezek számomra maradandó kultúrtörténeti élményekké váltak. Ma is úgy látok városrészeket, kastélyokat és várakat, ahogy ő bemutatta, elmesélte nekem. Később néhány évig az Országos Levéltárban, 407
