Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

1948-ban történelem-latin szakos tanárként végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1948 novemberében a Magyar Országos Levéltár munkatársa lett. 1950 novemberétől 1957-ig a Levéltárak Országos Központjában dolgozott, majd 1957-től 1962-ig ismét a Magyar Országos Levéltár tudományos kutatója, a kancelláriai levéltár referense volt. 1963-tól 1968-ig a Budapesti Történeti Múzeum muzeológusa, 1968-1970-ben a Művelődésügyi Minisztérium főelőadója. 1970-től 1995-ig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa, végül tudományos tanácsadója volt. 1991-től 1995-ig egyben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán egyetemi tanárként oktatott. Levéltárosként - rövid időre muzeológusként is - történész volt, és történészként is mindig levéltáros maradt. Pályájának kezdetétől fogva a XVIII- XIX. századi magyar társadalom nemzeti megújhodásának, polgárosodásának, művelődés- történetének kérdései foglalkoztatták. Ebben nem akadályozta meg, sőt jó alapul szolgált számára az Országos Levéltárban és a LOK-ban végzett munkája. Levéltárosként - mint többször mondta - akkor érezte legjobban magát, ha belülről bezárhatta a raktára ajtaját és elmélyedhetett a források tanulmányozásában. A LÓK területi referenseként negyedévenként végig kellett látogatnia a dunántúli megyei levéltárakat - és a hivatali munka végeztével alaposan tájékozódott az egyes levéltárak anyagában: csodálatos történetekre, eseményekre lelt. Ezekről sorozatosan nyújtott beszámolókat kisebb-nagyobb tanulmányok formájában a Somogyi Füzetek, a Soproni Szemle, a Vasi Szemle, illetve az Irodalomtörténeti Közlemények, a Századok, a Magyar Könyvszemle, a Történeti Statisztikai Közlemények számaiban. Publikációs munkássága nemcsak egyéni történészi ambícióit jelezte, de levéltáros társainak a szemét is rányitotta az iratokban rejlő értékekre, s így jelentősen hozzájárult a levéltárosi helytörténeti munka újjáéledéséhez, kibontakoztatásához. A levéltárakban szerzett forrásismeretét jól gyümölcsöztette a későbbiekben történetírói munkássága, a Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917 c. munkája, Budapest története IV. kötetének megírása során, s a részletek szintetizálásakor levéltári anyagból merített színes történetek szuverén kezelésével méltán érdemelte ki a „legszellemesebb történetíró” címét.

Nemcsak történetírói munkásságában mutatta fel, azonban a levéltárakban szerzett fölényes forrásismeretét, hanem levéltári munkája során is hasznosította a forrásokat tagoltságukban és összefüggéseikben is szemlélni képes történészi erényeket. Kezdettől fogva részt vett az akkoriban centralizált s átfogó programokat maga elé tűző levéltárügy módszertani kérdéseinek kidolgozásában. így elsősorban a levéltári források - különböző eseményekhez kapcsolt - feltárása, országos szervezése terén vitt fontos szerepet. Ezt jelzik a Levéltári Híradóban és a Levéltári Közleményekben megjelent tanulmányai (Levéltáraink részvétele a Történész Kongresszus előkészítésében, 1952; A levéltárak adatfeltáró munkájának aktuális kérdései, 1953; A levéltári forrásanyag nemzetközi felhasználásának néhány kérdése, 1956). Részese volt a magyar levéltári anyagról szisztematikus áttekintést nyújtó kalauz megálmodásának, amely az ő elképzelése szerint az iratképzők és a fondok történetének - esetenként csoportosított formában való - felvázolása után adott volna tájékoztatást magukról a fondokról, ezek szerves összefüggéseit szem előtt tartva és a fondok tagolódásáról. Ez az álom öltött testet, végül szerényebb tartalommal, a fond- és állagjegyzékekben. Bizonyos fokig ennek a nagy vállalkozásnak az 1945 utáni intézménytörténeti részét lett volna hivatva megalapozni az a munkálat, amely nemcsak az egyes szervekre vonatkozó rendeleti anyag összefoglaló ismertetését, hanem az ügykörök vándorlásának útját, a vezetők körében bekö406