Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

szeresen bejárt az intézménybe, és a Hess András téri épület III. emeletén lévő kis irodájában szorgalmasan dolgozott az 1945 utáni minisztertanácsi jegyzőkönyvek forráskiadásán, irányította a jegyzőkönyvek napirendi jegyzékeinek összeállítását, szerkesztette a kiadott köteteket, részt vett az iratdigitalizálást előkészítő munkákban. 2005-ben és 2008-ban jelentek meg kitűnő forráskiadványai (Tildy Zoltán kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei, Nagy Ferenc második és harmadik kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei, utóbbi Szűcs Lászlóval közös munka), 2003-2008 között pedig a Minisztertanács napirendi jegyzékek általa szerkesztett négy kötete. Mindeközben - mint korábban is - tanulmányokat, cikkeket publikált szakmai folyóiratokban, többször a sajtóban is. G. Vass István tartalmas és eredményes szakmai pályát futott be. Bármilyen vezetői vagy beosztotti munkakört töltött be, becsülettel és odaadással munkálkodott mindig a levéltárügy, sohasem a saját érdekében. Tudományos munkái alap- vetőek, a levéltári irodalom becses művei. Érdemeit a régi rendszer is elismerte azzal, hogy kétszer is átvehette az akkori miniszteri díjat. 2003-ban Széchényi Ferenc-díjat, 2004-ben pedig a Magyar Országos Levéltár Ember Győző-díját adományozták számára. Nemrég jelent meg a „Portréja” a Magyar Országos Levéltár honlapján. Ebben leírta: testileg és szellemileg még nem érzi magát nyugdíjasnak, és abban reménykedik, hogy néhány régóta dédelgetett történeti probléma feldolgozását még el tudja végezni. Szívszorító érzés olvasni ezt. A kegyeden sors keresztül húzta a reális célkitűzést, nem adott esélyt a remény megvalósulására. G. Vass István hosszú időn át a levéltáros szakma egyik meghatározó személyisége volt. Egyénisége, szakmai és tudományos eredményei tiszteletet parancsolóak, sokat tanulhat belőlük az ifjabb levéltáros nemzedék. Mi, idősebb kortársai, akik jóban-rosszban Vele együtt tevékenykedtünk az elmúlt évtizedekben, érezzük talán legjobban, milyen nagy űrt hagyott maga után. Becsülettel és kegyelettel megőrizzük emlékét.

Lakos János LSZ, 2011. 2. sz. 77-78. p.

Vevér Emil (1888-1960)

1960. március 10-én, hosszas betegeskedés után, 72 éves korában Pápán elhunyt Vevér Emil, a Veszprémi Állami Levéltár nyugalmazott vezetője. 1888. november 2-án született a Pozsony megyei Pereden; középiskolai tanulmányainak elvégzése után 1907-1913 között a bécsi, majd a budapesti egyetem hallgatója volt. Történelem-latin-magyar szakos gimnáziumi tanári diplomáját 1913-ban megszerezvén, tíz éven át a szilágysomlyói főgimnáziumban, majd 1923-tól két évig a budatétényi gimnáziumban tanított. Ez utóbbi megye főlevéltárnokává nevezték ki. Vevér ettől kezdve csaknem három évtizeden át volt a vármegye levéltárának hűséges gondviselője. Mint a megyei levéltámoki kar egyik, tekintélyes és megbecsült tagját, választmányi tagjává választotta az 1935-ben alakult Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete is. A levéltárat, melyet kinevezésekor meglehetősen vigasztalan állapotban talált (hiszen még nem sokkal odakerülte előtt is felelőtlen megyei tisztviselők a levéltárból hulladékpapír kereskedőknek adtak el értékes régi iratanyagot), gondos munkájával új életre keltette. Annál súlyosabb és soha ki nem heverhető csapást jelentett számára az, hogy a háború minden viharát átvészelt levéltár 1945 tavaszán, nem sokkal a felszabadulás után, jelentős részben, a megyeházán gondatlanság folytán kitört tűzvész áldozatául esett. Az életének akkor már hatodik évtizedében járó, családi bajoktól is sújtott, testileg is betegeskedni kezdő s természeténél fogva is mindig megnyugvást kereső ember ettől a csapástól magához térni teljesen

400