Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Tasnádi Nagy Gyula (1849-1924)

Évtizedes, fáradhatatlan tudós munkálkodás után örökre távozott körünkből Nagy Gyula, a magyar paleográfusok nesztora, a kiegyezés utáni tudósgeneráció egyik legérdemesebb tagja.

Tasnádi Nagy Gyula a magyar történet két korszakának határmezsgyéjén, a szabadságharc éveiben született, ő maga, egyénisége tükörképe volt a két korszakot egybefűző átmeneti kornak. Külső megjelenésében, ruházatában, a társas érintkezésben, erkölcseiben és érzéseiben a táblabíróvilág, a régi Magyarország fia volt. Tudományos felfogásában, törekvéseiben, munkásságában az új Magyarország, a tudományos haladás, bajnokát ismerjük fel. Hivatalnokként is igazi magyar nemes úr volt, e szó legszebb, régi értelmében és igazi tudós, céltudatosan dolgozó módszeres kutató volt, e szavak legkomolyabb, modem értelmében. Egyéniségének ez a sajátos kettőssége harmonikus egységbe olvadt. Sokszor csodáltuk, mily természetesen hat ma már annyira szokatlan magyaros viselete, mily szükségszerűen tartozik lényéhez a régi nemes urakat emlékünkbe idéző finom, de régies modora. És csodáltuk, hogy ez a régi világból köztünk maradt magyar, mily fiatalos hévvel s mily természetes biztonsággal kezeli a tudományos kritika modem fegyvereit. Csodáltuk, mily finom érzékkel, milyen sajátos egyéni bájjal tudta magában egyesíteni a múlt eszméit, a jelen törekvéseivel, a hagyományok rajongó tiszteletét a haladás utáni vággyal. Harmónia sugárzott ki az ő tiszteletet keltő, komoly és előkelő egyéniségéből, és ez a megnyugtató harmónia töltötte be a mi lelkünket, amikor a szép öregurat elmaradhatatlan fekete magyar ruhájában, filigrán csizmáiban a modem tudomány teljes fegyverzetével felszerelve búvárkodni láttuk, s e harmónia szertefoszlását éreztük azon a verőfényes, szép nyári napon, amikor utolsó útjára kísértük. A múlt örökre elköltözött, az öreg magyar nemes pihenni tért, a jelen és a jövő itt maradt, a tudós munkájának eredményei tovább szolgálják a magyar tudományt.

Nagy Gyula élete huszonegy éves kora óta, mikor első történelmi tanulmánya megjelent s mikor a Társulat vasmegyei kutató-kirándulásán „a fiatal, de máris szép szakismerettel bíró történetbúvár tudományszeretete, szép képzettsége és szerénységéért közszeretetét nyert”, szakadatlan tudós búvárkodásban telt el. Pályáját, mint vidéki földbirtokos kezdte, de már 1877-ben az Országos Levéltár tisztviselőjévé neveztetett ki, s ott harminchat évig, 1877-től 1913-ig, az utolsó öt évben országos főlevéltámoki rangban, az intézet élén állva, eredményesen működött. Hivatalos működése közben alapos történeti ismeretekre tett szert, s a paleográfia és a diplomatika elsőrangú szakértőjévé képezte ki magát. A szakfolyóiratokban és önállóan több becses, széleskörű ismeretekről tanúskodó értekezése és tanulmánya (A magyar nemzetségekről, A turulról, Királyi hadbaszállások, Zemplén vármegye a XVI. században) jelent meg; alapos történeti tudása és irodalmi ízlése hivatása magaslatán álló szerkesztővé avatta (Századok, 1898-1908-ig). Tudományos működésének igazi terrénuma mégis az adatgyűjtés és forrásközlés volt. E téren a legkiválóbbak közé tartozott.

Károlyi Árpáddal, Fejérpataky Lászlóval és más kortársaival előharcosa volt a hetvenes években külföldön már általánosan elfogadott kritikai forrásközlési módszernek. Ez irány hívei a felületes és szabados szövegközlések, másrészről az ennek visszahatása képen divatba jött betűhív szövegközléssel szemben a szöveg értelmének bizonyos megállapított, kritikai szabályok alapján történő „helyreállítását” támogatták. A szöveg „következetes rendbe szedésével”, a középkori oklevélírók szubjektív szeszélyének tulajdonított, az interpunkcióban, nagybetűk alkalmazásában, egyes betűk vegyes használatában, nyilvánuló „következetlenségek” kiküsz373